Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Tornai József: Baudelaire, az európai, a túlságosan is európai
ti Számok!” Vagyis az a kisvilág, az a földi világ a maga mindennapi ismert dolgaival, embereivel, gondjaival-bajaival, amit megszoktunk, amit értünk, mégis elviselhetetlen. Mert az egészet, a végtelent nem érthetjük. Az ember azonban a végtelenben, a kozmoszban, az ismeretlenben is él, és Baudelaire nagyon is tudja, nagyon is végiggondolja ezt. Tudja, hogy a szépség nyitja meg számára a végtelen kapuit, „amit roppantul szeret, bár nem ismerte soha”. S az első Kárhozott asszonyok befejező soraiban már mind a két végtelen, a rettegett, és az imádott is megjelenik, hogy költőnk szinte végső következtetésként is meghirdesse: Távol mindenkitől, kóborlók, átok-vertek, a sivatagon át farkasként fussatok, téve, mi sorsotok, ó ti rend-törö lelkek, a végtelen elöl, mely bennetek ragyog. íme, létezésünk paradoxona: éppen az elől menekülünk, amit alapjában megtalálhatnánk önmagunkban. De hát nem a jó és a rossz nagy dilemmája ez, nem a bűn és az ártatlanság ellentéte, nem az üdvösség keresése: nem a „két egyidejű késztetés” jelenik meg új formában? Hiszen minden rossz, ami valahogyan véges, ismétlődő, gépies, kicsinyes, korlátozó; s minden jó, ami végtelen, újszerű, szabad és cselekvésre biztató lehetőség. Baudelaire lényegében kétféle emberi lehetőségről beszél, kétféle emberképet idéz elénk. Az egyik az a messze kiterjedő körkép, amit Az utazásban, szinte leltározva, alaphelyzetről alaphelyzetre haladva elénk vetít. A végeredmény kitörölhetetlen: naponta mondogatom magamban, mert alig van jobb összefoglalása annak, amit emberi fajunkról — ma még inkább szembetűnik ez, mint valaha, hiszen információink sokkal mélyrehatóbbak — akár kétségbeesett heroizmussal is elmondhatunk. Folyton hallom és látom, mint Baudelaire az örök-fecsegö, lángelméjétől részeg Emberiséget, mely, mint rég, most is bolond, (L’Humanité baverde, Ívre de son génié, Et, föllé maintenant comme eile était jadis,) Pontos önarckép, hű portré magunkról! Nem is ezt szokták idézni-emlegetni, hanem a vers befejező sorait: Baudelaire menekülő gesztusát, az elszántságot, mellyel, akárcsak a Szépség esetében, nem bánja, pokol vagy ég fogadja az embert a bukásában, „csak kinyíljon, Ismeretlen, a te öled mélyén az Új!” A beteg, bűnös, menthetetlen emberiségnek nem is lehet más reménye, mint ez az Új, ez a most már véglegesen vállalt végtelen, de — s ez az, ami elválasztja Az utazás tanulságát az eddigi összegező versektől — amely csak a halál után, csak a metafizikai lét síkján lehetséges. De vajon mit teszünk mi ezért? Elég volna az a „patologikus platonizmus”, amely itt is azt mondatja költőnkkel, hogy „Tintafekete víz, tintafekete égbolt, de szívünk, hisz tudod, tiszta, nagy ragyogás”? Elég volna pusztán az ember ontológiai meghatározottsága egy ilyen előjel nélküli üdvösséghez? Azt hiszem, erre a kérdésre az emberiségről adott másik kép, a Fároszok ad választ. S ebben a válaszban — ne tagadjuk — a művészet kerül előtérbe, első helyre. Természetes, hogy Baudelaire számára az irodalom, a festészet, szobrászat, grafika, színház mindig életbevágóan fontos, nélkülözhetetlen volt. Akár e levegő, amit beszívott. De talán azt is elfogadhatjuk, hogy a művészet a maga egzisztenciális jelentőségében a Poe írásaival való megismerkedés, és évekig tartó fordítása után kapja meg a maga teljes súlyát. Az amerikai költő és prózaíró nemcsak verseivel, fantasztikus novelláival s regényével, a Gordon Pym, a tengerész-szel hatott rá, de elméleti fejtegetéseivel is. Az ő példája bátorította, hogy a művészetet — amit maga is gyakorolt, hiszen jól rajzolt, kiemelkedő művészeti kritikus, meghatározó teoretikus volt — beleillessze az általános emberi létbe, az emberiség sorsába, értékének meghatározásába. Akár igenlő, akár tagadó formában. A Fároszok a nagy igenlés verse, szinte 52
