Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 10. szám - Tornai József: Baudelaire, az európai, a túlságosan is európai

De van a baudelaire-i szerelmi fölismerésnek még egy, nem jelentéktelen hozama: az, hogy amint a szellem beleütközik vagy még inkább megütközik a test éjszakai hatalmával, kiváltja a művet. Megtestesül az ige, mert vérrel, indulattal, az öt érzék varázsos képeivel telik meg minden, amit fölidéz, megérint, megnevez. Baudelaire éppúgy szenved az időtől, az unalomtól, a Sátántól, mint a rossztól, az Istentől és a szépségtől, de talán szerelmi gyötrelmei némi kárpótlást adnak neki költészete színeinek, kíméletlen képzettársításainak, eksztátikus mágiájának megteremtésében. Rilke azt mondja, „a művészet a nemiség szellemibb formája” — ennek a megállapításnak alig van nagyobb bizonyító példája Baudelaire lírájánál.

És még nem is beszéltem a megértés, a részvét költőjéről. Pedig éppen a saját kétségbeesett állapota, amit ő bűnösségnek nevez, a saját kínjai teszik a mások vétkei iránt is elnézővé, a többi emberi bűnösök pártfogójává, védnökévé. A hasis, az alkohol, a játék- szenvedély megszállottjai mind oltalomra, föloldásra találnak együtt-szenvedő lelkében. Ahogy Pilinszky mondaná, ő nem a bűnöst, a bűnt kárhoztatta. Vétkeiből kiindulva, tudattalanja jeleire gondolva, tudja mi a varázs a leszbikus nők vonzalmában. Természetesen A kárhozott asszonyok két verse vagy a Lezbosz nem a homoszexualitás diadalmenete. Nem: bennük is összeütközik a szabadság és a bukás két lehetősége. De Baudelaire nem kerülheti el, hogy a szabadság mellé álljon, amikor ennek a „rend-törő” szenvedélynek a jogosultságát követeli. Ha ezekhez a versekhez még hozzáveszem a párizsi rongyszedőkről, az öreg munkásokról, a hét öregről, a kis öreg nőkről és A hattyúban említett „vesztesekről” meg a halálról írt költeményeket, akkor nemcsak kiteljesedik a részvéttel-teljes Baude- laire-ről alakuló kép, de ennek a megértésnek, azonosulásnak a kiindulópontjára is rátalálok. Először még csak A hét öregben:

S aki kineveti növő izgatottságom s kit nem rázott meg a mély testvéri iszony, higgye el, hogy noha roncs volt hét botorkálom, az öröklét sütött szörnyeteg arcukon.

A kontraszthatásban a hét szerencsétlen, vén koldusból, akik persze az elveszett sorsú emberiséget is jelképezik, hirtelen az öröklét jele sugárzik föl, majd a költő „Elcsigázva s miként, ki duplán lát, a részeg”, az élet abszurditásán és misztériumán, akár tengeren hánykolódik: nem tud a látottakba belenyugodni. De valamit megsejt és velünk is megsejtet. A kis öreg nőkkel való találkozás, ha lehet, még nagyobb föltételezést nyit meg számára: nem tudja, az idő büntetése-e, amit lát, vagy az istené, aki időnként úgy látszik, helyet cserél a Sátánnal, másként, miért élne az öregség és halál rettenetes megtorlásával? Úgy érzi, nincs menekvés, fölfedezi rokonságát az öregasszonyokkal, a közös sorsot, közös kárhozatot. De aztán azt is megérti, hogy ők is fönségesek, ezek az „összeroskadó árnyak” — e „különös sorsra szántak”, ez az „öröklétre megért emberi hulladék”. Az abszurditás és a misztérium lényege itt tehát az, hogy öröklétünk jogát, irányát nem veszíthetjük, nem téveszthetjük el, bárhogyan bánik is velünk idő, nyomor és betegség: bűn és elmulasztott bűnbánat. Baudelaire legfontosabb kulcsszavához, alapfogalmához érünk, mert öröklét vagy végtelen: nem mindegy? A kárhozott asszonyok második versének hősei szüzek, démonok, mártírok, valóságmegvető szellem-óriások, végtelen-keresők, istenfélők és sza- tírok — a lényeg a végtelen keresése, a végtelen kikerülhetetlen igézete és lehetősége. Mintha ebben látná összes feszültségei föloldásának módját.

De milyen végtelen ez?

Az, amit a csillagászat, a fizika, romantikus elvágyódás vetít elénk? Nem, ez a végtelen nem a romantika végcélja, üdvösségi pontja. A baudelaire-i végtelen éppolyan kettős, mint a költő lelke: elviselhetetlenül félelmes is —, például Az örvényben, ahol fölhangzik a kétségbeesett emberi-költői panasz: „Minden ablakon át a végtelenbe látok!” —, majd a könyörgés, Baudelaire talán legszánandóbb, az emberi egzisztencia végtelentől való rettegését, már szinte buddhista módon kimondó sikolya: „Ó nem hagytok soha, ti Lények és

SÍ