Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 10. szám - Tornai József: Baudelaire, az európai, a túlságosan is európai

Freud és Jung előtt tudja, mi a kapcsolat szépség és gyönyör között, álom és vágy, nemiség és alkotás között. Hogy a testiség, a kéj bűn, mégis sötét meggyőződés a tudatában, versei, vallomásai legmélyén. Azonban megint kettős eredménnyel: az elkárhozás, az ördög kezére jutás félelmével együtt valami másvilági sugárzás is áttör a nők iránti testi, szellemi odaadásán. így aztán a legállatibb és legnyersebb szerelmi tapasztalatában is földereng a misztika, az a vallásos többlet, ami nélkül — most a XX. században még jobban fölismerjük ezt a sokáig homályban maradt tényt — ugyancsak leszűkített, fogyatékos, egyszerű, „cool sex” a nemi kapcsolat. Mert nincs „isteni” távlata. Persze, nála ez ördögi is lehet. Ördögi, azaz földi, melyben Baudelaire illatok, színek, ruhák, ékszerek iránti érzékenységének éppúgy megvan a szerepe, mint annak a tengeren megtett távol-keleti utazásnak, aminek emlékei mélyen fölszívódtak versei minden kis és nagy részletébe. Összhangjuk, melegségük, emberközeliségük következtében nevezhetjük az Egzotikus illat, A haj, Az erkély, Az ékszerek, az Esti harmónia, A szép hajó, az Útrahívás, A szökőkút, az Őszi ének, a Moesta et errabunda, A jelenés, a Gyónás, a Himnusz és az Ahitat vagy A szeretők halála című darabokat tengelyverseknek. Baudelaire ezekben nemcsak a szépről és a korreszpon- danciáról vallott elveit valósítja meg, de más írásaiban ismeretlen egyensúlyra is szert tesz: mintha nem is az a kétségbeesett költő volna, aki úgy érzi, hogy már gyerekkorától kezdve „elátkozott volt s mindig is az maradt”.

Éppen ezeknek a tengelyverseknek a fényében olvastam mindig kétkedéssel Sartre hosszú tanulmányát, melyet a Meztelen szivem és a Röppentyűk előszavaként írt. Szerinte „Baudelaire vágya lényegében steril volt és következmény nélküli. Fölgerjedése pillanatától kezdve ő uralkodott rajta, mivel „la froide majesté de la femme stérile” (egy meddő nő hideg fönsége) csupán az agyában tudott szerelmet ébreszteni, melyet ilyenformán inkább csak eljátszott, mint átélt. Inkább volt a vágy akarata, fantomvágy, mint valóság.” Baude- laire-nek azokat a szituációit, amikor egy-egy prostituált mellől az ideális, az angyali szerelmére gondol (Egy éjjel fekve egy iszonyú zsidó növel), jellegzetesen patologikus platonizmusnak látja. „Csöndben ül, félrehúzódva a nőtől, úgy érzi, hogy jelentéktelen, hogy áttetsző — egy tárgy. Azonban abban a pillanatban, amikor a szép teremtés szeme a világnak arra a pontjára helyezi őt, melyet a nő szenvtelen pillantása juttat neki, elmenekül. A két „egyidejű késztetés” hirtelen megjelenik a lelkében; rázúdul a két elválaszthatatlannak, a jónak és a rossznak a kettős nyomása. Pedig, ha így történik — lehetséges, hogy a francia Sartre nem ismeri a katolikus morál reakciórendszerét? — csak az az ellentét csap össze Baudelaire-ben, ami egész életét gyötrelmessé teszi. Kicsapongásban él, mégis a tökéletességre vágyakozik:

Szellem-lakta Egek, földöntúli azúr nyílik és mélyül és csábítja, mint az örvény, a megdöbbent rabot, ki szunnyad kínja mélyén, így, Istennőm, ragyogsz, szüz-makulátlanul...

Lehet, hogy ez a „patologikus platonizmus” — Sartre szándéka ellenére! — a legjobb meghatározása Baudelaire költészetének, s engem is ez vonzott mindig hozzá különös erővel. Nincs nagyobb dráma annál, mint amikor a legtisztább moralitásra törekvő hős elbukik. Ez a mi századunk fiának a sorsa, s ez volt Baudelaire-é is. Ebben a bukásban, a démoni nemiségnek való kiszolgáltatottságban elsőnek mutatja meg a szerelem abszurditását: azt, hogy a szerelmi szenvedély hogyan lépi át az etika határait, s szabadítja föl az ember tudat alatti ösztöneit. Azokat a szabályozhatatlan erőket, melyeket Kierkegaard a Mozart Don Jüanjáról írt esszéjében „érzéki zsenialitásnak” nevez, s csak a zenében tart kellően kifejezhetőnek. Ki tudja, nincs-e teljesen igaza? Baudelaire mindenesetre jó néhány olyan szerelemről-szexualitásról szóló verset hagyott ránk, melyek minden gátlás nélkül föltárják ennek a mennyországnak mondott kínpadnak a poklát. A vámpír, a Léthe, a Hozzá, aki túl vidám, A méreg, az Ezt a verset neked adom, hogy ha nevem, azt hiszem, méltó párja annak a démonikus erővel fölharsanó áriának, mellyel Don Juan Donna Anna elcsábítására indul.

50