Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 10. szám - Tornai József: Baudelaire, az európai, a túlságosan is európai

a versnek nemcsak költői, hanem gondolati végkövetkeztetése is, sokszor önellentmondó szerelemtanának része:

párod földönfutó lett s halhatatlan formád virraszt az álmai fölött, s ahogy te, bizony ö, ö is hű lesz tehozzád, halálig lesz hű szeretőd.

Amit szerelemről, testi szenvedélyről, vagy éppen földöntúli sóvárgásról kinyilatkoztat, csak folytonos vitatkozás közben, a teljes elutasítás vagy a helyes fölismerés előtti főhajtás ellentéteivel együtt gondolhatom végig. Híres tétele például, hogy „a szerelem egyetlen és legfőbb gyönyöre abban a biztos tudatban rejlik, hogy bűnt követünk el. S a férfi és nő születésétől fogva tudja, hogy minden gyönyör a bűnben van”, — mindig újabb és újabb belső vizsgálatra indított, de a maga teológiai értelmében sose tudtam elfogadni.l Amikor viszont azt jegyzi föl magának a Meztelen szívemben, hogy „annál jobban szeretünk egy nőt, minél idegenebb számunkra”, a saját tapasztalatommal is csak egyetérteni tudok, s örülök a megerősítésnek. Abban a fölismerésében is osztozni lehet, hogy a szerelem-szexualitás démonikus dolog. De már azt hinni, hogy a nők inkább csak állatok, akiket nem volna szabad beereszteni a templomba, azt hiszem, a fanatizmushoz hasonló rögeszme. De, ahogy Lloyd James Austin megállapítja (L’univers poétique de Baudelaire): „Baudelaire- nél semmi sem egyszerű”. így van: Jeanne Duval-ban a pokoli, Madame Sabatier-ban vagy Marie Daubrun-ben a mennyei szerelmet találja meg. A spleennek itt is az ideál a velejárója, nem is lehet másként. A két szélsőség annyira kiegészíti egymást, hogy szinte föl is oldja. Kiabálhatja Jeanne-nak, hogy barom, ha Sabatier asszony az angyal, a halhatatlan bálvány, aki fénnyel tölti meg a szívét: végeredményben ugyanarról a végletes isten-keresésről van szó nála is, amit méltán szoktak imádatnak nevezni a szerelmesek. Természetes, hogy „imádó állatnak” tartja az embert, s ezzel elismeri, hogy akár isten, akár Sátán vagy a szerelmünk ennek az imádatnak a tárgya, mindenképpen a metafizikai sóvárgásunkat leplezi le.

Baudelaire a szerelemben is a nagy fölfedező, a nagy átlépő. Elég, ha mondjuk, a vele egy időben élt két nagy magyar költő, Petőfi és Arany szerelmi líráját az övé mellé tesszük, láthatjuk, mennyi szemérem, elhallgatás, a kor moráljának engedő „nemes, szép érzelem” az előbbieknél, s mennyi kérlelhetetlen, kegyetlen káromkodás, könyörgés, botrányos beismerés az utóbbiban! Persze, Nagykőrös, Pest-Buda is messze van Párizstól, a mi magyar viszonyaink is a franciától! Mégis Baudelaire-nek kell igazat adnunk, amikor — bármennyi babonával, enyhén janzenista dogmával torzítva is — az ember valóságos szexuális és szerelmi kiszolgáltatottságáról vagy akár mennyországáról beszél, s nem azzal törődik, elérzékenyíti vagy megbotránkoztatja-e „békés, naiv olvasóját”. A legkülönösebb és legvonzóbb ebben a szerelemképben, ahogy a Szépség istennője megtestesül benne. A szépség itt nem égi, testetlen ragyogás már: éppen ellenkezőleg a haj, az illatok, a vonalak, szem „köldöktől a farig” mind-mind „Egy arc ígéretei”:

Egy-egy nagy bronzérmét találsz a két nehéz mell kiálló csúcsára varrva s a sima has alatt, mely, mint bársony, pihés s mint hindu boncok háta, barna,

gazdag gyapjat, amely rokon a rengeteg bozontos hajak sűrűjével, göndör, tömött, puha s éppoly mély őrület, sötét éj, csillagtalan éjjel.

49