Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 10. szám - Tornai József: Baudelaire, az európai, a túlságosan is európai

kívül hagyja, az számíthat rá, hogy hamarosan valamilyen absztrakt, megnevezhetetlen szépség légüres terében találja magát, amilyen az első asszony szépsége volt a bűnbeesés előtt”.

Valójában mi az a múlékony-tünékeny valami, ami mégis annyira jellemző, hogy nélkülözhetetlen?

Baudelaire egész költészete erre a válasz Az albatrosztól Az utazásig vagy az Egzotikus illattól A hattyúig, de különösképpen azok a versek, melyekben a vonzás mellett, illetve azzal szemben ott lappang valami nehezen megokolható taszítás is. A szépség, emelkedettség, finomság erejével szemben a torz, a nyers, a barbár, sőt a botrányos; a morálissal szemben az immorális, szeretettel együtt a gyűlölet, a fölemelkedés vágya mögött a bukás, a szédülés, az elkárhozottság tudata. Ezekben a versekben tárul föl Baudelaire kettős természetének s ennek következtében kettős vállalkozásának lehetetlensége: az, hogy a világot, a létet a maga rossz s egyúttal szép, üdvözítő, megtisztító mivoltában fedezze föl és fejezze ki. A lehetetlenség pedig maga is elég esztétikai élmény ahhoz, hogy a költő szándéka előtt meghajoljunk. Mindig meglepett, ha ezt l’art pour l’art-nak nevezték. Nem azért, mintha ezt bűnnek tartanám, csak éppen pontatlanság költőnket ide sorolni, amikor ő éppen művészet és világ, világ és természetfölöttiség kapcsolatát kívánta megvalósítani. Ilyen ellentétek között persze valóban nem lehetett a szépség klasszikus jegyeit megőrizni: beáramlott a képbe valami veszedelmes, valami egészen más. így vált a szépség olyanná, „amely mindig bizarr, mindig van benne valami meglepő, valami naiv, akaratlan, öntudatlan bizarrság, és éppen ez az, ami a Szépnek sajátos ízt kölcsönöz. Ez az anyakönyve, jellemrajza ... A szabálytalanság, a váratlan, a meglepő, a meghökkentő lényeges tartozéka és jellemzője a szépségnek.”

Márpedig a Don Juan a pokolban ilyen meglepő mű, és az Imádlak, mint az éj koromfekete ivét, a Szűk utcádba húznád az az egész mindenséget, az Egy dög, A gyógyíthatatlan, a Haláltánc, a már említett Pusztítás, a Kárhozott asszonyok I. és II., az Utazás Cytherébe, A Sátán litániája, A vámpír átváltozásai, és talán legfőképpen az Egy mártirnö. Ezekkel a versekkel kapcsolatban az ember reszketve vallja be magának azt, amit Rilke mond a Duinói elégiákban: „das Schöne ist nichts als des Schrecklichen Anfang”, „a Szép az Iszonynak kezdete csak”. Még akkor is, ha Baudelaire ezt az iszonyt az ismeretlennek nevezi Az utazásban. A föntebb említett versek közül kettőben pedig a fölbomlás, a halál ellentéte (Egy dög, Egy mártirnö). Az Egy dög nemcsak egyszerűen az anyaginak és szelleminek a végsőkig vállalt szembeállítása, amely a maga platonikus-arisztoteliánus föloldásával altatja el a múlandóság miatti kételkedésünket az örök lélek létezésében. Nem: az történik, hogy undorodásunk és megrendültségünk mélységéből először nem látunk semmiféle menekvést. Aztán, amikor már megadtuk magunkat a saját testi létünk és minden élőlény romlása és elrothadása miatti reménytelenségünknek, fölhangzik az utolsó versszak ellenkórusa: „De mondd meg, gyönyörűm, a férgeknek, kik ezren harapnak csókjukkal beléd ...” A szépség itt valóban a rettenet villámlásával hasít belénk, s nem is dönthetjük el soha, a kettő közül melyik az erősebb. Baudelaire megnyitja az utat a XX. századi szépség-érzékelés irányába, arra, ahol már a csúf is lehet művészi, a pokoli már elválaszthatatlan a mennyeitől. Vagy a mennyei egyáltalán meg sem jelenik. Mindez talán még jobban érvényes az Egy mártirnö belső „csapdáira”. A levágott fejű nő holtteste ugyanis „szép”, a vers maga is finomabb, árnyaltabb kidolgozású, nagyobb a közvetett sugárzása, mint az Egy dögé. S a halál jelenlétének oka sem csupán a természet múlandósága, hanem az emberi kapcsolatok, ösztönök abszurditása, vagyis a szexualitás megmagyarázhatatlan érintkezése a perverzitással, az erőszakkal. Ebből a baudelaire-i képből csak éppolyan ellentétes rétegeket legyőzve áradhat ki a metafizikai sóvárgás és ragyogás, mint azokból az orosz ikonokból, melyek a szintén levágott fejű Keresztelő Szent Jánost ábrázolják a pusztában.

Baudelaire egyetlen más versében vagy prózai írásában sem azonosul annyira a szerelem emberi igényével, mint itt. A halálon túli hűség és a halhatatlan forma hangoztatása, amely

48