Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Tolnai Ottó: Új Tolnai lexikon (irodalmi forgatókönyv)
14. A színésznő (szép és egyszerűen olvasó) pedig Grencsó István Telepfotóiról írt esszémből olvas részletet. Grencsó István telepi hologramja Grencsó Telep-fotóin — amelyeknek egyértelműen ott a helyük Maurits Telep című verseskönyve mellett — egy váratlan, csodaszerű átváltozás játszódik le; a földre lapuló, toldozott-fokozott semmiségek formává magasodnak, az abszolút elkopott, elhasználódott, megfáradt csúnyaságok megtisztulnak, fényleni kezdenek, megszépülnek. Ám fontos azonnal kihangsúlyozni, nem Grencsó emeli fel, tisztítja, szépíti meg őket — ő csak felfedezte, ő, jóllehet gyengéd tónusban, csak mutatja nekünk ezt a jelenséget. Kelet-Európa kisvárosaiban gyakran találkozni megfelezett házakkal, de a Telepen, a Telepnek azokban a zónáiban, amelyekre én gondolok, amelyeket Grencsó fotózott, ha lehet így mondani, az Ős-Telepen még azok a megfelezett gazdaházak, más-más színűre meszelt félházak is palotáknak tűnnének, mint ahogy különben azok is (jól ismerem nagy, hűs, olykor almával vagy búzával teleöntött szobáikat gyermekkoromból, Kanizsáról, Zentárói, Szabadkáról). A Telepen a félház feleződik, a negyedház osztódik végtelenül. Vagy fordítva, az alsó épület, a kamra (a supa) emelkedik, agyusztálódik takaros hákóvá — és amikor az ember már elsírná magát a szegénység e kalodái előtt, akkor egyszer csak úgy érzi, mintha valami mesébe, törpék közé keveredett volna. Közelebb lépünk, már-már rákönyökölünk a kerítésre (ezt különben sosem tesszük meg, az otthonosság érzésével váratlanul mindig keveredik egy adag bizalmatlanság, idegenség is, éppen annyi, hogy rádöbbentsen bennünket, nem falun; egy nagyváros peremén vagyunk), és valóban tanújává, részesévé lehetünk az átváltozásnak, a megszépülésnek, a csodának, amit Grencsó Telep-ciklusa olyan meggyőzően prezentál. A tűzfalak, a kamrák szellőzőlyukai — ritkán párban, ritkán arányosan, majdnem mindig váratlan helyen, akárha elcsúszva a megszokott helyről, szinte meghökkentő, félszemszerű effektusként. És hát a kisablakok. Soha életemben nem láttam furcsább, leleményesebben szabott, redukált ablakokat. Nehéz megállapítani, melyik az a méret, amikor a rés, a szellőztetőlyuk váratlanul — jeléül annak, hogy benn megvackoltak az emberek, hogy a kamra lakásként kezdett funkcionálni — ablakot kap. Mondani sem kell, ezek az ablakocskák mind egyedi darabok. És nagy részüket, természetesen, sosem lehet kinyitni. A kémények, akár a periszkópok. Kis, tapasztott, meszelt kúpokból hosszú, szürke szalonitcsövek magasodnak fel. Hol magányosan, hol meg egy-egy házikón egész erdővé sokasodva. Ha netán szélkakas díszíti őket, az már tiszta lírának számít felénk. Természetesen minden udvarban ott a létra. Ha elfér, ha nem rövidebb az udvar, mint a létra, a fal mellé fektetve, vagy abszurd átlóként, kiszámíthatatlan irányból, helyről a falnak támasztva. Nem léphetünk közelebb, mert az emberek azonnal előbújnak. Valahol állandóan ott lapulnak, leskelődnek, mint az űzött vadak, és ha lelassítod lépteidet, megállsz házacskájuk, kamralakásuk, lerakatuk, nagy, lakásuknál legalábbis nagyobb budijuk előtt, kerítésüknél, ami semmit sem kerít, ami a semmit keríti, azonnal előlépnek, ha nem ők, akkor a szomszédok. Ezek az emberek állandó 8
