Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Kőhegyi Mihály: Régi megyeszervezeteinkről (Kristó Gyula: A vármegyék kialakulása Magyarországon)
lyek megvilágítják a két világháború közötti időszak hallatlanul bonyolult, sok vonatkozásban eddig még feltáratlan, hiányosan, tévesen megírt vagy éppen tudatosan torzított történetét. B. Szabó László Régi megyeszervezeteinkről Kristó Gyula: A vármegyék kialakulása Magyarországon Vármegyéink jelentős részének kialakulása a forrásokban szegény XI. századra esik. így eleve le kell mondanunk arról, hogy a XI. századi megyéről gazdag adatanyag alapján rajzolhassunk képet. Ám a XI—XII. század fordulójától kezdve lassan, a XIII. század elejétől rohamosan növekedni kezd okleveleink száma. A királyi megyéről tehát igazán éles képet nem születése, nem virágzása, hanem hanyatlása, elmúlása idejéből kapunk, de ez a megfelelő óvatossággal lehetőséget ad a visszakövetkeztetésre, s miután — a jogtörténész Rábel László szavai szerint — nincs egyetlen intézményünk, amelynek múltja olyan messze korba nyúlna vissza, mint a megyéé, érthető, hogy történészeinknek könyvtárnyi irodalma van e kérdésre vonatkozólag. A XVIII. és XIX. század első felében Anonymus volt nemességünk kedvenc olvasmánya, ha régi dicsőségét felidézni kívánta. Nem csoda, ha a megyék keletkezésének kérdésében is kételkedés nélkül elfogadták szavait. Ma már tudjuk, hogy Anonymus tudósítása nem alkalmas a magyarországi vármegyék kialakulásának megvilágítására, hiszen a névtelen jegyző a megyék vonatkozásában is saját kora viszonyait vetítette vissza a több mint háromszáz évvel korábban lezajlott honfoglalás időszakába. Más szóval ez azt jelenti, hogy Anonymust csak a XIII. század eleji vármegyék számának, felépítésének és szervezetének vizsgálatakor fogadhatjuk el szavahihető tanúnak. A múlt század utolsó harmadának pozitivista történetírása azonban sorra-rendre kutatta fel és tette közzé Árpád-kori okleveleinket, melyek segítségével immáron több reménnyel kísérelhette meg jogtörténet-írásunk ennek a magyar közigazgatásban alapvető és századokon át továbbélő intézménynek a feltárását. Csakhogy a kutatás éppen ettől az időtől kezdve egyre inkább az elméleti kinyilatkoztatások irányába tolódott el, melyeket gyakran politikai indítékok vezéreltek. A két világháború közötti szakirodalom azért hangsúlyozta — ha nem is mindig tudatosan —, hogy a magyar megye mintájául Nagy Károly frank comitatusa szolgált, azaz frank—bajor (frank—német) alapokon nyugszik, mert ezzel kívánta hangsúlyozni a német befolyás régi gyökereit. Még szélsőségesebbé vált a helyzet a marxista irányzat uralomra jutásával, mert egyrészt a Horthy-korszakban meghatározó helyzetbe került, a német mintát egyoldalúan hangsúlyozó nézet ellenhatásaként; másrészt maga sem tudott mentes maradni napi politikai hatásoktól, szükségszerűen jutott el a magyar államszervezet egészének — közte természetesen a megyének — szláv alapokon nyugvó gyökeréig. Ez a magyar kutatóktól származó nézet aztán kapóra jött néhány szomszédos ország történészének — köztük elsősorban a román és csehszlovák történetírásnak—, hogy szélsőségesen túlhajtva a szláv minta jelentőségét, a honfoglaló magyarságtól elvitassanak minden államalkotó tevékenységet, s a kétségtelenül meglévő szláv elemeket az egész korai magyar fejlődésre átvigyék. Nyelvészeink, régészeink és jogtörténészeink legnagyobbjai szálltak vitába e túlzó elmélettel. 1958-ban megszületett Györífy György tanulmánya, mely félreérthetetlenül leszögezi, hogy a magyar vármegyék a szláv zsupákra nem vezethetők vissza. Napjainkban pedig előtérbe került a belső fejlődés fontosságának hangsúlyozása, még ha ennek idejét és jelentőségét az egyes kutatók eltérő módon ítélik is meg. A szerző, a szakirodalom jelentős vonulatával teljes összhangban, Szent Istvánt tartja a magyarországi vármegye életrehívójának és megalkotójának. Ugyanakkor nem fogadja el azokat a vélekedéseket, amelyek a vármegyeszervezet alapjait már Géza fejedelem — netán elődei — korára vezetik vissza. Az az erőteljes német hatás, amely István és Gizella házasságával kezdődik, s az ezredforduló táján a koronakérdésben, a legelső oklevelek megszületésében, első törvénykönyveink megalkotásában és az önálló magyar pénzverés megindulásában tükröződik, ugyanennek a folyamatnak része. A régebbi történetírás úgy vélekedett, hogy a Szent István alkotta kerületek nem voltak kikerekített vármegyék, még állandó központjuk sem volt, nem rendelkezett meghatározott területtel, ennélfogva nem voltak zárt területi egységek sem, s csak a XIII. században (más felfogás szerint Kálmán idején) lettek földrajzi fogalommá. Ezeket a feltevéseket a szerző sorra megcáfolja, bár elismeri ugyanakkor, hogy a legkorábbi határok nem maradtak változatlanok. A megyék megszületésében korábbi politikai képződmények is szerepet játszottak, de nem a nemzetségek, ha95
