Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Kőhegyi Mihály: Régi megyeszervezeteinkről (Kristó Gyula: A vármegyék kialakulása Magyarországon)
nem a törzsek. A megye kialakulása, területének megállapodása együtt haladt a püspökségek létrejöttével és a főesperességek kiformálódásával. A megye lényege a vár volt, melynek élén az ispán (comes) állott. Elsőrendűen katonai szerepe volt a XI. században, s a várhoz kapcsolt népesség is alapvetően katonai feladatok ellátására volt kötelezve. Éppen ezért a várhoz tartozó birtokok közvetlen közelben, legfeljebb 25-30 kilométernyire, tehát 2-3 órai nyargalásra feküdtek. Ez a magyarázata annak, hogy a földből épült erősségek eredendően védelmi célt szolgáltak, ahol állandóan ugyan nem laktak, de ahova veszély esetén gyorsan behúzódhattak. Érdekesen alakult a megye és a várispánság viszonya a joghatóság szempontjából. István 1001 körül keletkezett törvénykönyvének néhány cikkelyéből egyértelműen kitűnik, hogy az ispán joghatósága kiterjedt a kormányzata alatt álló egész területre, és nem csupán a királyi birtokra. Ám amikor 1002-ben a pannonhalmi monostor felszentelésére került sor, annak népét Szent István kivette a megye és az ispán fennhatósága alól. Az egyházak után az udvari szervezet emberei szabadultak ki az ispán igazságszolgáltató hatalma alól. A Szent László-féle III. törvénykönyv egyik cikkelye már a nádorispán fennhatósága alá utalta az udvarnokokat. A világi és egyházi igazgatás kapcsolatának vizsgálatakor abból indult ki a szerző, hogy a vármegyék — melyek számát 30 körülire teszi — eredetileg csak egyetlen egyházmegye területén feküdtek. Az egyházmegyék viszont több vármegyét foglaltak magukba. Határaik általában a vármegyék határait követték, azzal estek egybe, csak igen kevés kivétel akad. A kalocsai egyházmegye esetében nem is ez a fő kérdés, hanem az, hogy Szent István Kalocsán érsekséget vagy püspökséget hozott-e létre. A zavart a Hartvik-legenda (XII. század) okozza, melynek célzatos és az eseményeket szándékosan elhomályosító voltára a szerző nyomatékkai felhívja a figyelmünket, és azokkal ért egyet, akik úgy vélik, Szent István már eleve érsekséget létesített Kalocsán. Feltételezi, hogy erre azért volt szükség, mert a két „országot” — a fehér magyarok és a fekete magyarok országát (Álba Ungaria, Ungaria Nigra) — egyesítő István király a két érsekségben a hajdani két Magyarország emlékét örökítette meg, a pogány korra visszamenő hagyomány alapján alkotta meg a keresztény Magyarország alapvető egyházi szerkezetét, ami Kalocsa számára kedvező — Esztergommal azonos — jogi helyzetet teremtett. Szellemes magyarázat, melyet bizonyára nem hagynak szó nélkül egyháztörténészeink. A kalocsai egyházmegye korai történetének másik vitatott kérdése a Bácshoz való viszony. Bácsi érsekkel legkorábban Szent László alatt, majd a XII. század folyamán többször is találkozunk okleveleinkben. Kalocsa és Bács viszonyában Városy Gyula jó száz évvel ezelőtt megjelent tanulmányát ma is helytállónak tartjuk. Döntő szempont érvelésében, hogy nincs egyetlen olyan irat sem, amelyben a kalocsai és bácsi főpapjaink egyszerre szerepelnének. Végső soron tehát a kalocsai és bácsi érseki székhelyet soha nem egyesítették, hanem Bácsra helyezték át. Ebben a dél-magyarországi eretnekmozgalmak (bogu- milok) megfékezése játszotta bizonyára a legfőbb szerepet. A kalocsai (utóbb bács-kalocsai) egyházmegye területén a középkor folyamán három vármegye létezett: Bodrog, Bács és Szerém. Mivel Kalocsán nem volt földvár a XI. században, ezért Bodrogvár körül alakult ki a világi központ, melyet a szakirodalommal egybehangzóan Szent István korinak tekinthetünk. Az a nézet, mely 1180 körűire teszi a megye kialakulását, az időpont kései volta miatt minden valószínűséget nélkülöz. A vár jelentőségét mutatja, hogy a XIV. századi krónika szerint Szent László 1093- ban itt töltötte a húsvéti ünnepeket, és itt fogadta a Szentföldre igyekvő keresztes had vezéreit. Hiteles oklevélben a bodrogi ispánt első ízben 1156-ban említik. A várszerkezet népelemeit úgyszólván nem ismerjük. A várföldek elsősorban Bodrogvár környékén, attól északra terültek el, de átnyúltak a Duna jobb partjára, Baranya megye területére is. Újabb oklevelek adatai segíthetnének a helyzet tisztázásában, de ilyenek felbukkanását már alig remélhetjük. Kristó Gyula könyve elképesztően hatalmas adatanyaggal igyekszik rendet teremteni a megy eszervezet rég vitatott kérdésében. Az eddigi értelmezésekkel vitatkozva fejti ki elméletét a vármegye és várispánságok Árpád-kori történetéről. S bár kisebb kiegészítések elképzelhetők még a kérdésben, de alapvető változtatásokra aligha kerül sor. A szerző műve olyan szilárd alap a vármegyék kialakulásának kérdésében, melyre bizton építkezhetnek a társtudományok képviselői. Kőhegyi Mihály 96
