Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Bártfai Szabó László: Nehéz idők koronatanúi (Náray Antal vezérőrnagy és Lajtos Árpád vezérkari őrnagy visszaemlékezései)

katonai vezetők személyének és tetteinek megítélésére is. A két — a témában jártas, és igen jól tájékozott — hadtörténészünk Bevezetője kitűnő tanulmány az itt-ott túl nagyvonalú emlékezés tartalmának jobb megértéséhez.

Ennél a kötetnél is ki kell emelnem, hogy a Jegyzetek rendkívül alaposak, szakszerűek, az emlékezés egyes részeit nemcsak magyarázzák hanem ki is egészítik.

A Függelék közli Jány vezérezredes szerencsétlen, a hadsereget elmarasztaló, 1943. január 24-ei parancsát, annak hatálytalanítását, Horthy Miklós kormányzó hadparancsát a 2. magyar hadsereg kimagasló és áldozatos harcairól, von Weichs német vezérezredes 1943. február 26-ai (eső után köpönyeg jellegű!) parancsát a magyar hadsereggel szembeni kötelező „bajtársias és segítőkész” (!?) német magatartásról. Hiányossága a Függeléknek, hogy a joggal elítélt Jány-parancs után nem közli Jány második (1943. márc. 12-ei) parancsának teljes szövegét, melyben a hadseregparancsnok már az események alapos és teljes körű ismeretében higgadtan és egy magas katonai vezetőhöz méltó módon tisztelettel emlékezik meg hadseregének kimagasló kötelességteljesítéséről, áldozatkészségéről és mindenekelőtt a hosszú, kegyetlen harcok hősi halottairól. A kötetet a Névmutató zárja.

Lajtos Árpád az események idején vezérkari századosként a 2. magyar hadsereg hadműveleti osztályának vezérkari tisztje volt, gyakorlatilag az osztályvezető (Kozár Elemér vezérkari ezredes) távollétében és annak későbbi passzív magatartása miatt, az osztály vezetője.

Tudni kell, hogy egy magasabb katonai egységnél a hadműveleti osztály a parancsnokság legfontosabb irányító — operatív — szerve, mondhatni úgy is, hogy a magasabb parancsnokság „lelke”. Ez a tény már önmagában is jelentőssé teszi Lajtos Árpád emlékezését, mert olyan személy írja le tapasztalatait, aki magas katonai (vezérkari) képzettsége, beosztása, feladatai, tájékozottsága révén minden tekintetben áttekintéssel rendelkezett a hadsereg egész „életével” összefüggő események felett. Ezenkívül közvetlen — felelős — munkatársa volt a hadsereg parancsnokának és vezérkari főnökének, megfigyelhette azok emberi, jellembeli, katonaerkölcsi magatartását is. Ez utóbbiak nagyon is fontosak e magas katonai vezetők tetteinek utólagos emberi, katonai és ún. „politikai” megítélésénél.

Lajtos Árpád 1942. október 26-án vette át a hadműveleti osztály teendőit, amikor a 2. hadsereg egyes csapatai már túl voltak az előrenyomulás harcain és az ún. „hídfőcsatákon”. Ekkor már egy viszonylag „csendes” időszak kezdődött hadseregünk arcvonalán, egészen 1943. január 12- éig. Ezt az időszakot a szerző időrendileg ismerteti. Mindaz, amiről beszámol a hadseregvezetés területén, az örökös „viaskodásokról” egyfelől az elöljáró német parancsnoksággal, másfelől a hadsereg súlyos problémái iránt szinte érzéketlen hátországi legfelső vezetéssel (vezérkarfőnökség), a történészeink számára igen fontos forrásul szolgál, az olvasók számára pedig bepillantást enged egy magasabb katonai parancsnokság mindennapi háborús „életébe”.

Lajtos „vezérkari alapossággal” tárja fel a csapatok számára „csendes” —, de a hadseregvezetés területén folyó nagyon is élénk, sőt olykor drámai küzdelmeket, vitákat, megállapításokat és (süket fülekre talált) javaslatokat, melyek már előrevetik a januári katasztrofális események árnyékát. (Többek között a hadsereg védelmi helyzete, az elmaradt német fegyverszállítások, egyes német csapatok kivonása a súlyos sztálingrádi harcok miatt, az ún. Cramer-hadtest — mint hadászati tartalék — körüli viták, annak elhelyezése és várható alkalmazása a szovjet támadás esetén, a szovjet támadás várható területe és iránya, a felváltás elhalasztása, a folyamatos német tájékoztatás hiánya, a közel- és távolfelderítés problémái stb.) A hadsereg 1943. januári katasztrófájának eseményeit csak a felső vezetés szemszögéből, folyamatosan, de csak nagyvonalakban ismerteti, hiszen ami a szovjet áttöréskor és azt követően történt a csapatoknál (és a szomszéd, elsősorban az olasz Alpini hadtestnél), nem egy „fejezet”, hanem még jó néhány további emlékezéskötet témája kell, hogy legyen.

Az 1943. január 25. utáni eseményeket (visz- szavonulási harcok, hátsó gyülekeztetés stb.) a magyar hadsereg-parancsnokság német rendeletre történt kivonása miatt, megfelelő tájékozottság és német tájékoztatás hiányában csak nagy általánosságban ismerteti. Hiánypótló viszont emlékezésének utolsó fejezete, melyben elmondja működését a német fővezérségnél a 2. magyar hadsereg maradványainak mielőbbi hazaszállítása érdekében.

Lajtos Árpád (joggal) sok mindent bírál, de elnagyol, vagy nem említ olyan hiányosságokat, melyekért a hadsereg-parancsnokság, ill. a hadműveleti osztály felelős. (Pl. rendelet kiadása a téli ruházat és óvófelszerelés kiosztására, hiszen ez nem a raktárparancsnok hatásköre, a folyamatos tájékoztatás hiánya a csapatok (hadosztályok) részére, a fegyvertelen felváltó egységek azonnali hátravonása a frontközelből, hiszen tudták, hogy a támadás január 12-e után bármikor várható. Ez utóbbi mulasztás közrejátszott az általa oly gyakran említett „visszaözönléseknél”. Hogy csak néhány hibát említsek.

A szerző Utószójában összefoglalja személyes — kritikus — megállapításait mindarról, amit az előző fejezeteiben írt. Összefoglaló megállapítá93