Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Bártfai Szabó László: Nehéz idők koronatanúi (Náray Antal vezérőrnagy és Lajtos Árpád vezérkari őrnagy visszaemlékezései)
pen nem mondható ellenség, akkor ezt az abszurditást már nem tudja elviselni, meg kell halnia. S valóban kis híján meg is ölik az ávós pribékek. Végül is 1956 április 4-én lökik ki a jászberényi börtönből a „felszabadulást” ünneplő tömeg közé. Otthon persze még jelentkeznie kell egy darabig, mert „gyanús”. Ennek az embernek, ezeknek az igazi veszteseknek talán csak akkor érne véget a háború, ha a nemzet (ki más?), vagy a győztes hatalom? nyilvánosan bocsánatot kérne tőlük. Vagy ez túlzás, abszurditás? Nem abszurdabb, mint a történelem, az elmúlt évtizedek, amelyeket éppenhogy át- és túléltünk. Horpácsi Sándor Nehéz idők koronatanúi Náray Antal vezérőrnagy és Lajtos Árpád vezérkari őrnagy visszaemlékezései „Sisak és cilinder” címen emlékezéssorozatot indított el a Zrínyi Katonai Kiadó, amivel négy évtized súlyos mulasztását igyekszik pótolni és jóvátenni. A kezdeményezés a II. világháború és az ahhoz vezető évek politikai és katonai eseményeinek krónikáját tárja elénk, méghozzá olyan átélő személyek emlékezései, naplói közzétételével, akik képzettségük, fontos munkakörük, személyi kapcsolataik révén közvetlenül felelős részesei, közreműködői, irányítói, szavahihető tanúi voltak ennek a — nemzetünk számára oly tragikus — történelmi időszaknak. A már megjelent és ezután következő kötetekből (Szombathelyi Ferenc és Vörös János vezér- ezredesek, Vattay Antal altábornagy és mások naplói) nemcsak számtalan eddig nem, vagy nem eléggé ismert, sőt tudatosan elhallgatott, elferdített tényekre, eseményrészletekre derül fény, hanem megismerhetjük sok, az ország sorsát irányító felelős vezető személyiség — politikus és katona — emberi, szakmai portréját is. Az ország legutóbbi hónapokban történő politikai, társadalmi és gazdasági újjáéledési, átalakulási, megtisztulási folyamatának egyik igen lényeges mozzanata, hogy az évtizedes hallgatásra kárhoztatott szemtanúk végre megszólalhatnak, hogy „tanúvallomást” tehernek az utókór számára akkori felelősségük tudatában, szakszerűen, őszintén, az igazságnak megfelelően, minden — számukra egyébként is szükségtelen — „önigazolási, önmentési” szándék nélkül. Igaz, a „megszólalók” legtöbbje már nincs az élők sorában, de vannak a nemzetnek felelős történészei, akik godoskodnak arról, hogy emlékezésük eljusson az olvasókhoz. A most ismertetésre kerülő két emlékezés, a már megjelentek és az ezután megjelenők is igen fontos dokumentumai lesznek a szóban forgó történelmi időszak történetének szükségszerű újraírásában, újraértékelésében, nemcsak az események, hanem az azokkal érintett egyes, eddig méltánytalanul és igazságtalanul el- és megítélt vezető katonai és politikai személyek vonatkozásában is. Magam részéről annál is inkább szívesen ismertetem a két emlékezést, mivel magam is át- élője voltam az eseményeknek, sőt, ami Lajtos Árpád doni emlékezését illeti, a „témát” jól ismerem, és arról Az utolsó emberig című könyvemben (1988) már elmondtam saját élményeimet és véleményemet. Az emlékezések részletesebb ismertetése előtt először rámutatok a két szerző személyével és írásával kapcsolatos közös és eltérő vonásokra. Mindkét emlékező magas képzettsége, felelős beosztása, feladata, személyes tevékenysége, személyi közvetlen kapcsolatai révén valóban koronatanúja az átélt, leírt, értékelt történelmi időszak eseményeinek. Mindketten nemcsak hivatott, hiteles, őszinte krónikásai az eseményeknek, hanem véleményt alkotnak, dicsérnek, kiemelnek vagy éppen bírálnak és elítélnek akkori szemléletük, legjobb meggyőződésük és igazságérzetük szerint. Külön erénye mindkét emlékezésnek, hogy környezetük magas, sőt legmagasabb rangú személyiségeiről, azok felelősségérzetéről töprengéseikről, meddő küzdelmeikről, emberi, jellembeli megnyilatkozásaikról, a bekövetkezett tragikus eseményekért érzett felelősségük súlya miatti lelki megrendülésükről, a közvélemény előtt eddig alig vagy egyáltalán nem ismert epizódokat tárnak fel. Vonatkozik ez Náray Antal részéről elsősorban Horthy Miklós kormányzó, gróf Teleki Pál miniszterelnök és Horthy István személyére, Lajtos Árpád részéről pedig Jány Gusztáv vezér- ezredes hadseregparancsnokra és Kovács Gyula vezérőrnagy hadsereg-vezérkari főnökre. Mindkét emlékező súlyos meghurcolást szenvedett az 1944. októberi nyilas—német hatalom- átvétel után, ami még súlyosabb módon folytatódott a háborút követő években is. Egyikük sem érte meg emlékezésének publikálását. Náray Antal 1973-ban, Lajtos Árpád 1986-ban hunyt el. Ami a két emlékezés eltérő vonásait illeti: míg Náray Antal igen magas vezető pozíciókat töltött be, emlékezésében a második világháború és az azt közvetlenül megelőző évek politikai arculatát, az egész ország helyzetalakulását mutatja be, addig Lajtos Árpád a 2. magyar hadsereg-parancsnokság beosztott vezérkari tisztjeként a hadsereg do91
