Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Katona Imre: A magyar ősfolklór és keleti párhuzamai
mennyire keresztényesedett, különféle ábrázolásokon jelentkező, egyetemes motívumokról van is szó, a néphagyomány vonalán a kereszténység felvétele előtti időkig, legközelebbi párhuzamait tekintve pedig a különféle török népekig vezetnek a szálak. Az isteni eredetű nap és hold, ég és föld másodlagosan emberalakot is ölthetnek, e nemek szerint megosztott szerepükben termékenyíte- nek-szaporodnak. Míg azonban a közel-keleti civilizációknak közvetlen hatására az európai népek hitvilágában a nap és a föld is tölthet be férfi szerepet, a magyarban éppen fordítva; bizonyára még ugor kori hagyománnyal van dolgunk. A kereszténység előtti magyar panteon (szel- lemcsamok) egyelőre üres, sőt még isten-ördög nevének eredeztetése sincs megoldva, hiányoznak a szellemek is. Talán az Öreg-, Atya- Isten és hasonló jelzős szópárok, továbbá a Nagyboldogasszony, Kisasszony és rokon elnevezések vonalán kellene keresgélnünk. Erre azonban a hitvilág kapcsán — más szempontból — még visszatérünk. A csodás és rendszerint mitikus állatősöktől való származás halvány emlékeit népmeséink (v. ö. Fehérlófia, Juhfi Jankó, Medvefi stb.) és írásban rögzített, sokszorosan átértelmezett mondáink őrizték meg. Nagyobb részüket totemisztikus eredetmondának tartja a tudomány, és azt is megfigyelték, hogy a magyarság esetében az uralkodóház (az Árpádok) vagy a csatlakozott népek előkelő családjai (pl. a besenyő Tonuzaéa) tartották fenn e kiváltságokat biztosító eredethagyományt. Világszerte ismert, több évezredes folklór közkincsről van szó, de a széles körű elterjedtség és a sok párhuzam sem a mellék-, hanem elsősorban a főszálakon keresendők, ezek pedig a törökséghez vezetnek. így a közismert turul- monda madárneve (kerecsensólyom jelentéssel) bizonyosan török, a rovásírásos nagyszentmikló- si kincsen ezt ábrázoló jelenet — a legújabb kutatások szerint — a késő avar korból származik; az idézett tonuz és aba név is török, és talán az Álmos—Árpád elnevezés is, bár ez utóbbi kettő az ősmagyar nyelvből is származtatható. A távoli párhuzamok természetesen egész Eurázsiát átfogják, az ókorig követhetők. A török népek e totemisztikus eredethagyományokat sokkal tovább fenntartották, pl. tudunk apafarkas előnév- ről is, és a honfoglaló nemzetségi előkelők későbbi címerállatai is jórészt ezeknek az „ősapáknak”, vagyis totemállatoknak emlékét idézik, míg a nyugatról betelepült előkelők címerpajzsain a korabeli ábrák láthatók. A totemállatok közé sorolják magát az említett csodaszarvast is, melynek szent mivoltát tabu (tiltott)-neve is őrzi: a szarvas szó ugyanis nem jelöli pontosan az állat fajtáját; hasonló a farkas, talán a sertés, sőt végső soron még a medve elnevezés is, mert ez utóbbi szláv eredetű, jelentése: mézevő. (Ismeretes, hogy a vogulok erdei öreg s hasonló névvel illetik.) Hősének — hősmese — hősmonda és emlékeik Arany János hasztalan kereste „naiv eposzunkat”, fájó szívvel mondott le róla. Azóta gyökeres fordulat történt: ha kerekded egész hősének vagy hőstörténet nem is került elő, oly sok és változatos nyomokra bukkantunk, hogy számbavételük még egy külön dolgozat terjedelmét is meghaladná. És ezek a követhető nyomok szinte majdnem mind keletre vezetnek, igaz, már a románoknál és a keleti szlávoknál kezdődik ez a „kelet”, de minél tovább megyünk, adataink is annál sűrűbben sorakoznak. Néhány fontosabb közülük. Általános „meseélettani” szabály, hogy hősies kalandokkal és viadalokkal telezsúfolt hősmesék csakis ott ismertek, ahol előadnak vagy előadtak hősénekeket is. Európai viszonylatban feltűnő, hogy a mi varázs- vagy tündérmeséink negyed- ötödrésze olyan hősmese, melynek megfelelői — nyelvektől függetlenül — tőlünk keletebbre, elsősorban a török és a mongol népek költészetében találhatók. Énekes változataikat félig hivatásos előadók szólaltatták meg, és vadászatok vagy harcok előtt buzdításul, máskor pedig dicsőítésre szolgáltak. Emberfeletti erejű és képességű hősök természetfeletti szörnyeket (sárkányokat) győznek le mindenkinél és mindennél csodásabb segítséggel, elsősorban beszélni-repülni tudó táltos lovakkal. A felnagyitott méretű küzdelmek fő célja a feleségszerzés vagy -visszaszerzés, s egyben az ország sötétségtől, szárazságtól stb. való megszabadítása. E történetek féllábbal még a mítoszok talaján állanak, a történeti énekek és mondák későbbi fejlemények. A magyar hősmesék az egész nyelvterületen ismertek, népszerűek, elsősorban is egymással keverednek. A fontosabbak a következők: Az égig érő fa (típusa Aa Th 317 vagy 468) az említett Fehérlófia (Aa Th 301 B), a már szintén említett Égitest-szabaditó (Aa Th 300 A), továbbá Mirkó királyfi (Aa Th 463 A*), Vasfejű farkas (Aa Th 361*) stb. Hősmeséink a férfiak repertoárjába tartoznak, néhol félig ritmikus prózában adják ezeket elő. E mesék minden ízükben „keletiesek”: hősiesek és hagyományosak, ezekben maradt fenn legtöbb szólam és fordulat. A táltos ló, a sárkány és a boszorkány (mindhárom török eredetű szó) szerepeltetése szinte kötelező, a kalandsorozat középpontjában a hősnek a sárkánnyal vagy a táltos lovaknak egymással vívott párharca áll. A sárkány legyőzése átkerült a Báthori-család eredetmondájába és más 75
