Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1. szám - Katona Imre: A magyar ősfolklór és keleti párhuzamai

történetekbe is. Maga a bátor, az alap (többese: alpár) és a szláv eredetű vitéz szó is hőst jelent, egymásutánjuk részben a hőstörténetek folyamatosságára, részben pedig a műfajok (hősének- hősmese-történeti ének-történeti vagy hősmonda) váltására utal.

Hősénekeink-hősmeséink epizódjai-motívu- mai és formulái majdnem minden epikus műfajban megtalálhatók, csak össze kellett ezeket szedegetni. így középkori lovageposzba: Tar Lőrinc pokoljárásá-ba ékelődött bele egy korábban hősénekbeli alvilágjárás; a keleti hősök mély álma és sorozatos ébresztgetésük kezdő jelenete az Európában ismeretlen Kerekes Izsák balladájának; Romulus és Remus mondájából vagy akár keleti hősénekből is átkerülhetett az elhagyott gyermekeket felnevelő farkasok epizódja Budai Ilona balladájába. Balladáink és mondáink őrizték meg a következő hősepikai fordulatokat: — Egy elémentében gyalogösvényt vá- ga, És visszajöttében szekérutat nyita ...; — Vérem a véreddel egy patakban folyjon, Testem a testeddel egy sírban nyugodjo- n!... és még több mást.

A hősmesei táltos lovaknak, sárkányoknak és boszorkányoknak is megvannak közkedvelt európai párhuzamaik, de a mitológiai-mesei szárnyas paripa: a pegazus csodásságában és szerepe fontosságát tekintve messze elmarad a mi táltosunktól. Míg az európai hősök az élet vizétől, a mieink nem egyszer táltos kancák tejének fürdőjétől kapnak erőre. A nyugatias sárkány inkább óriáskígyó, a keleties viszont a félig emberszerű, de emberfeletti erejű kényúr, hasonló a helyzet a boszorkányokkal is. (A hiedelmek sárkánya és boszorkánya viszont újabb, „európaibb”.) A táltos lovak külön párbaja és a forró kancatejben való fürdés távoli párhuzamát nyugati határunk közelében, ill. a bizánci mesekincsben megtalálhatjuk ugyan, de jóval gyakoribb a magyar—török—mongol folklórban és ezek műfajaiba szervesebben is épül be. Hősmeséink valóságos tárházai a legkülönfélébb keleties elemeknek, mint amilyenek pl. a kacsalábon forgó vár, melyet varázsütéssel almává lehet változtatni; a mesebeli boszorkányoknak egy az orosz és a magyar változatokban emlegetett alakja: a vasorrú bába (orra a pogány bálványok emlékét őrzi), továbbá néhány régies formula is: — hol volt, hol nem volt...; — szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!...; — hogy menjünk, édes gazdám: úgy, mint a szél, vagy úgy, mint a gondolat? — kérdi a táltos ló, mire a felelet téveszthetetlen és jellemző sorrendben: — úgy hogy sem tebenned, sem énbennem kár ne essék! ...

Nemcsak e tér és idő felett lebegő csodás történetek őrizték meg régmúltunk emlékét, hanem egyes helyszínt megjelölő és neveket emlegető

korai feljegyzések is; igaz, ezek már eltávolodó- ban vannak a szóhagyománytól. A valósabb történetek célja sem egy mitikus ellenség legyőzése, hanem honfoglalás, terület-, birtok- vagy zsákmányszerzés, és főként a harcra való felkészülés, valamint a (cseles és fölényes) győzelem ecsetelése kerül középpontba. A hősök majdnem mind a hatalom birtokosai, kik vagyonukat és dicsőségüket tovább gyarapítják. E történetek átválthatnak a világiasabb lovagregényre vagy a vallásos színezetű legendákra; nálunk e hőslegendákból (főként Szent László alakja köré fonódnak) van több. Néhány fontosabb hős- és történeti monda.

Bizánci források említik a kazárok legfelső hármas vezetését, középpontban a szent fejedelemmel, aki a köznép számára láthatatlan, és megszabott ideje leteltével szertartáson megölik, rendszerint zsinórral megfojtják. Ez az ún. szakrális fejedelemség és rituális királygyilkosság fejlettebb törzsi társadalmakra jellemző, csaknem világjelenség; mi átmenetileg a kazároktól vettük át, de — szerencsénkre — nem volt hosszú életű. Minden bizonnyal a csodás származásúnak hirdetett Álmos volt őseink szent fejedelme, kit a besenyőktől elszenvedett vereség miatt még Erdélyben áldoztak fel a honfoglalók. Fiát, Árpádot már pajzsra emelve választották meg, a fő sereget ő vezette, és így ő lehetett az Árpád-ház megalapítója. (Álmos halálának említése kissé az ószövetségi Mózes hasonló esetére emlékeztet, aki szintén nem láthatta meg az ígéret földjét.) Az viszont egyelőre tisztázatlan, hogy a többes vezetés hogyan is egységesült Kurszán váratlan halála után. Azt azonban már elfogadhatjuk, hogy Álmost e végleges hazánkba érve őseink feláldozták.

Sokat vitatták a vérszerződés kérdését, holott megszokott szövetségkötésről van szó, melyet az ősmagyarok többször is megújítottak, és a magánéletben századokon át fennmaradt. Népmesék és egyéb műfajok, szokások őrzik ennek az ún. vérint való testvérségnek emlékét. Közéleti szerepében utoljára talán a hazánkba költözött kunok éltek vele. (A vérbosszú kötelezettsége is kiterjedt a fogadott testvérekre.)

A fehér ló mondája a békekötésnek és a terület- szerzésnek emlékét őrzi, a háttérben a honfoglaló magyaroknak Szvatoplukkai kötött szövetsége áll, de a történetet már költői szférába emelve és tovább is fejlesztve. Távoli párhuzamait a nép- mesékben-népmondákban találjuk, melyek főként a cseles területszerzés történetét dolgozzák fel. Legutóbb Csongrádon került elő egy mitikus hátterű, párbeszédes szólás: — hol vette a király a várat? — kérdéssel szoktak kitérni a szerzés módjára való egyenes válasz elől, mire a kérdezett vagy akár maga a kérdező is így válaszol: — szürke lovat hágott érte! Erdélyt kivé76