Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1. szám - Katona Imre: A magyar ősfolklór és keleti párhuzamai

mányok eredetére vonatkozó csodás történetek, melyeket korról korra átértelmeznek vagy újabbakkal váltanak fel. A magyarban alig maradt nyomuk, pedig az obi—ugorok, a különböző török—mongol és szibériai népek eredethagyományai is feltűnően gazdagok. Annál becsesebbek a mi — nehezen összekereshető — eredethagyományaink, melyek teljesebb vagy kopottabb formájukban egyaránt valamiféle kettősséget sejtetnek. Ez éppúgy lehet duális (kettős rendszerű) szemléletből fakadó „ellentétpár”, mint más-más korból és néptől való átvétel, a legvalószínűbb pedig mindezeknek a belső fejlődésből adódó összegezése.

Mi rég elfeledtük a föld égből való leengedésének történetét, erre már csak Szibéria legnyugatibb és legkeletibb népei (vogulok—kamcsadálok) emlékeznek, ellenben népmeséinkben gyakran szerepel még az aranyláncon függő kastély motívuma. Megőriztük viszont a földnek a tenger fenekéről felvitt homokból való teremtésének képzetét. E mítosz majdnem egész Eurázsiában ismert, de a kettős: isteni-ördögi teremtést csak mi, és a tőlünk távoli szibériai népek őrizték meg. (Az ördög kísérlete sikertelen, istené sikeres.) Általánosabb viszont az ember és a fontosabb élőlények homokból való hasonlóan sikertelensikeres teremtésének története, mely idővel úgy is módosulhat, hogy az ördög a testet, az isten pedig a lelket teremti, és csak ez után mozdul meg a teremtmény. Nagyon hasonló a teremtett világon való osztozkodásnak gondolata, mely már minden bizonnyal földi határok égre vetítése: palóc monda szerint az ördög gáttal, egy nagyszalontai történet szerint pedig árokkal akarta birodalmát körülhatárolni, de elkésett, és a határjelek eltűntek. Egyikben elősejlik a római limes, a másikban pedig Csörsz-árka emlékképe, de minden bizonnyal még honfoglalás előttiek, és néhány vonásuk hasonlít a vogulok Urálról szóló teremtésmondájára; e hegységet egyébként a török népek is kőövnek nevezik. A kettős teremtés emléke megmaradt a Tisza eredetmondájában is: e folyónak valamikor kettős, ellenkező irányú sodra volt, le és fel különösebb erőfeszítés nélkül lehetett rajta csónakázni, az ördög azonban — a parti lakosok bosszúságára — a folyást, ahogyan ma mondanánk, „egyenirányúsította”.

Még ez az előző eléggé felemás kettősség is tovább zilálódott az eget-földet tartó állatok, ill. világfák esetében, az egyes rétegeket nehéz le- hántani. Az egész északi féltekén általános a csillagos eget szarván tartó, vagy inkább már csak jelképező szarvas alakja, mely csillagkép formájában az égre is felkerülhet, ott utat mutat. E csodaszarvas a magyar néphagyomány minden műfajában megtalálható: emlékét csillagnév (Szarvaslegeltető csillag) őrzi, őt követi Hunor és

Magyar, kik nevükben hordják népük vélt vagy valóságos rokonságát, útközben idegen népekre találnak, soraikból szereznek feleségeket. E két vadász és az üldözött szarvas története megmaradt a középkor elejéig, amikor már nem új hazát, hanem kolostor alapításának méltó helyét jelölte meg. E csodaszarvast követik regöseink, és ez ereszkedik le az égből is isteni hírnökként.

A szarvas gondolatához képest valamivel újabb, de még ugor kori lehet és a föld víz alól felhozott homokból való teremtésének kiegészítő párja: az egész világot a hátán tartós óriáshalé. (Cethal, teknős vagy más alakban szinte egész Ázsiában ismert.) Még újabb és talán (volgai?) török hatás lehet a földet szarvai közt tartó bika vagy ökör képzete, de elképzelhető a szarvassal való helycsere is, ez utóbbira pl. a táltoshagyományban is találunk példát. A világtartó állatok alakja különbözhet, szerepük azonban nem, és ha mozdulnak, megindul a föld is alattunk.

Az egész mennyboltot egy égig érő óriásfa is tarthatja, de ez inkább csak összeköti a felső- középső-alsó világokat. Ezen közlekedtek a mesehősök, a táltosok, de szolgálhatott dicsőségoszlopként is, a tudás-bűnbeesés paradicsomi fája talán éppen a legújabb képzetkor. E világfa a magyar néphagyomány és népművészet minden tartományában megtalálható, ez is szinte világjelenség, de a miénk inkább ég felé tör, míg a nyugat-európaiak „lent” (az alvilágban) hangsúlyosabbak, és a pásztori ábrázolásokon nap-hold- csillagok is láthatók koronáján. A dicsőségfa is keleties jellegű: ez alá telepszik le a balladai Molnár Annát elcsaló katona; és bár maga a történet Európa-szerte ismert, ez a török—mongol hősénekekben oly gyakori fa-motívum másutt hiányzik, csak a magyar változatokban található. De ez már másodlagos szerepe.

Egy Európában ismeretlen, nálunk viszont népszerű mitikus hősmese közeli rokonait a török hősénekek és a mongol hősmondák között találjuk, e mesetípus ismert neve egyébként Égitestszabadító. Arról szól, hogy a sárkány elraboljá a napot, holdat és a csillagokat, és sötétség borul az országra. Három vagy csak egyetlen hős megküzd a mesebeli szörnnyel, és visszaszerzi az égitesteket. Bizonyára a nappal és az éjszaka váltakozása, mitikus küzdelme öltött mesei formát; hasonlóképpen pl. az ó- és az újév vagy a tél és a tavasz és még sok más változás is lehet küzdelmes, végső soron a táltosok is (jó) időért viaskodnak egymással. A nap-hold és a csillagok török hősénekekben betölthetik a jegyajándék, a hozomány szerepét is, más mesékben emberszerű lényként szerepelnek, és végső soron — a keresztény dicsfény előtt — a hőst-hősnőt díszíthetik is: biblikus-balladai hőseink lábánál hold, fejénél pedig nap világok Az égitestek esetében bár74