Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Kántor Lajos: Birtok az országút mentén
ki leggazdagabban és legteljesebben, amikor népei egyakarással vállalták a külön erdélyi sorsot és épitették azt külön erdélyi eszükkel. . . De amely nép valaha is elfelejtette Erdélyt, az a nép és kultúrája elesett itt a múltban és el fog esni a jövőben is menthetetlenül . . Maga a kérdés az évtizedekkel előbb kifejtett nézetek időszerűségére vonatkozott: Elképzelhető-e ma, a nemzeti elkülönülések idején, hogy akárcsak a művelődés területén is az együttélésnek olyan termékeny légköre alakuljon itt ki, amelyben — a múlthoz hasonlóan — három önálló kultúra kiteljesedése bekövetkezhetik? S mikor »ejti el« valamely itt élő nép Erdélyt? Amikor erdélyiségének elébe helyezi nemzeti vágyait, a »külön erdélyi sorsot« felcserélve így a nemzet sorsának vállalásával? Vagy amikor lemondva ösztönző nemzeti vágyairól, önmagát »ejti el«, vagyis elveszti Erdély életében addig betöltött szerepét?” Kós Károly, aki megjárta már a damaszkuszi utat, tudja (mint feltételezhetően a kérdező is), hogy nem lehet, hogy nem szabad egy „pünkösdi királyság” bűvöletében közelíteni e kérdéshez. így aztán föleleveníti a Termés olvasóinak a húszas évek vitáit, vádaskodásait: „Gyanús és bélyeges lett sokak szemében az, aki magyar létére Erdélyt merte vállalni hazájának és Erdély sorsát a magáénak — minden körülmények között. Szeparatista, egységbontó, hűtlen, sőt áruló lett a neve annak a magyarnak, aki nem tudta és nem akarta megtagadni a maga erdélyi gondolkozásmódját.” Egy nem kevésbé zavaros — háborús, cenzúrás, az ellentéteket újra kiélező — helyzetben Kós Károly ugyanolyan nyíltan mondja ki véleményét, mint tette 1911-ben, majd 1921-ben s a következő esztendőkben: „ha eddig természetességnek éreztem az erdélyi ember erdélyiségét, ha hittem azt, hogy van, él és munkál bennünk akaratunkon kívül is; ma, 1940 óta, bizonyosan tudom, mert tapasztalnom kellett, hogy kézzel fogható, szemmel látható, bizonyítható valóság, melyet egyrészt semmibe venni, másrészt megtagadni vagy tudatlanság, vagy megalkuvó gyávaság, vagy konjunkturális számítás ...” Nem „erdélyi gondolat” van, hanem — erdélyi valóság, mert Erdély a Duna-medencei táj kicsinyített másaként sajátos geográfiai adottságok között fejlődött (Teleki Pál), történelmileg sajátosan. Erdélyiség és (magyar) nemzeti identitástudat vonatkozásában ugyancsak kitart eddig vallott nézetei mellett: „Nem értem, miért kellene lemondania Erdély akármelyik népének nemzeti vágyairól, nemzeti sorsának vállalásáról?” Sztánáról (Kalotaszegről), 1943. július 16-áról keltezett szövegében ismételten leszögezi: „nem voltunk rosszabb magyarok azoknál, akik innen olyan könnyedén kifutottak akkor”. A népiekhez csatlakozott munkásíró, Gaál Gábor fölfedezettje, az egykori Korunk- munkatárs Nagy István volt az, aki a Termés ankétján közvetlenül is hivatkozott a vásárhelyi találkozóra, azt továbbra is mércének tekintette. Szabédi László hozzá intézett kérdése erre alkalmat is adott, amikor a magyar munkásság lehetséges szövetségeseire kérdezett rá, egyrészt a demokráciáért, másrészt a szomszéd népekkel való megbékélésért folytatott tevékenységben. Nagy István szerint „a munkásság végsőkig ragaszkodik nemzeti függetlenségünkhöz, mely a demokrácia első számú vívmányai közé tartozik. így kész ma is befelé és kifelé mindenkivel szövetkezni, aki ebből a világkatasztrófából az igazságos, mielőbbi béke felé egyengeti az utat; aki független és demokratikus, épkézláb Magyarország érdekében az ország határai közé akarja vonni s ott megtartani a nemzet minden fizikai és szellemi erejét.” Az erdélyi magyar munkásság író- és politikus-exponense beszél a nemzethalál-félelem legyőzéséről, arról, hogy a szocialista munkásság „a más nemzetek gyarapodásában se lát saját nemzete ellen irányuló törekvést”. A lehetséges szövetségesekről szólva felidézi a pár évvel korábbi, reményekre jogosító kísérleteket: „A szociálista magyar munkásság Erdélyben a vásárhelyi találkozó, az anyaországban pedig a Márciusi Front idején szövetségeseket keresett a fiatal magyar értelmiségiek sorában is. Kívánatosnak tartaná, ha ezután mélyebb rokonszenvvel találkozna hasonló célú közeledése. Erre nézve örvendetes jelenség, hogy a paraszt származású főiskolás ifjúság egy része — részben a falukutató, részben a népi irodalom öntudatosító hatására — a munkásság egyetemes törekvései mellett hajlandó közvetíteni a középrétegek felé.” A háború teljében Nagy István derűlátó nyilatkozatot tesz: „Magunk között s más népeknél is mind több jelét 34
