Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Kántor Lajos: Birtok az országút mentén
látjuk annak, hogy a népek keresik már a nemzetek becsületes együttműködésének igazságos feltételeit.” A Termés-ankét — akárcsak korábban a Vásárhelyi Találkozó — természetesen sok egyéb időszerű társadalmi kérdésre is kitért (többek közt Erdei Ferenc, Kovács Imre, Németh László, Veres Péter, illetve Márai Sándor megszólaltatásával); a „birtok” gondjai különböző nézőpontokból tárultak fel. A kérdések és válaszok időszerűségét azonban rövidesen elsodorta a történelmi ár, hogy aztán bizonyos gondokat újra elősodorjon, évtizedek múltán. Folytatható nemzedékek? Jó néhányan azok közül, akik a Vásárhelyi Találkozó hangadó személyiségeinek számítottak, illetve akik a Termés-ankét kérdéseit (és részben válaszait) fogalmazták, fizikailag továbbra is jelen voltak ugyan, sőt számosán fórumhoz is jutottak az erdélyi, pontosabban a romániai közéletben, mintha azonban (főként 1946 után) elveszítették volna saját hangjukat; egy rosszul intonáló, mind hamisabban éneklő kórus tagjaiként megfeledkezni látszottak az 1937-ben Marosvásárhelyen elfogadott Hitvallásról, vagy azzal hitegették magukat, hogy változott, gyökeresen megváltozott politikai körülmények között elsősorban a lojalitás kifejezésével szolgálhatják a közös birtok ügyét és nemzetiségüket. Az egyéni felelősség majdani felmérésénél fontosabb e lényegében közös (bár különböző fokozatokon át érvényesülő) magatartás következményeinek a tudatosítása. A Kacsó Sándor által több mint fél évszázaddal ezelőtt minősített higgadtság és türelem („nem volt még Európában, de talán a világon sem higgadtabb és türelmesebb nép, mint az 1920 utáni erdélyi magyarság”) természetesen csupán történelmileg ítélhető meg, reális viszonyításokban — amibe feltétlenül beletartozik a demográfiai tényező, két világháború, a politikai-hatalmi szférák alakulása, de az újonnan (vagy újra-) teremtett nemzetiségi intézmények időlegesen termékeny működése (lásd: Romániai Magyar Népi Szövetség, Bolyai Tudományegyetem stb.), a hosszú időn át folyamatosnak mutatkozó nemzetiségi értékteremtés is. Mindazonáltal a század nyolcadik évtizedének végére a romániai magyarság akkor még együtt, legalábbis egymás mellett, azonos államkeretek közt élő, különböző nemzedékeinek képviselői eljutottak egy súlyosbodó identitásválság felismeréséhez és néven nevezéséhez. Gáli Ernő a Korunk 1980. január—februári, zömmel a nemzedéki kérdésnek szentelt számában a következőket írta: „Az összetett helyzet szorításában nemzedékeink kapcsolata számos tehertétellel bonyolódott, súlyosbodott. Az elődök bizonyosságai nemegyszer illúzióknak mutatkoztak, időtállónak hirdetett értékek pedig nemcsak átértékelésre szorultak, hanem egyszerűen leértékelődtek. Megingott nem egy régi jelkép hitele, és számos olyan fogalom vagy rítus, amely egy közösség szükségleteit, törekvéseit közvetítette, kiürült, s ily módon elvesztette vonzerejét. E feltételek közepette érthető, ha sokszor úgy érezzük, hogy apák és fiúk, sőt nagyapák és unokáik egymáshoz való viszonya — legalábbis az eszmeiség, az értékorientációk síkján — konfliktusos. (A képlethez még az is hozzátartozik, hogy a közéletben a negyvenes évek vége óta vezető szerepet játszott generáció most van búcsúzóban.)” Gáli, bizonyos elméleti megalapozás után, Nemzedéktől nemzedékig követte végig a nemzetiségi ifjúsági csoportosulásokat, akciókat, helyüket az erdélyi társadalmi átalakulásokban, 1930-tól napjainkig (Erdélyi Fiatalok, Vásárhelyi Találkozó, „fényes szelek” nemzedéke, Forrás-nemzedék, esszéíró nemzedék, az Echinox és a Fellegvár körül csoportosuló fiatalok). E számbavétel célja azonban nem a históriai összegzés, hanem a nemzetiségi kultúrában betöltött szerep tisztázása által a nemzedékek párbeszédének elősegítése — egy lehetséges jövő érdekében. Ennek jegyében került sor a Korunk szerkesztőségében széles körű, mondhatni valamennyi aktív nemzedéket mozgósitó kerekasztal-beszélgetésre, amelynek alaphangját a 35
