Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Kántor Lajos: Birtok az országút mentén

sovén elfogultságon és időleges rokonszenveken messze túlemelkedő szellemeknek, akik egyforma szeretettel viseltetnek minden emberi ügy iránt és egyforma szeretettel karolják föl minden ember igazát” — írta az Ellenzék a „Hírek”-ben. Ennél az általános jellemzésnél fontosabb annak idézése, amit Costa-Foru az erdélyi magyar újságírók előtt mondott: „Ő mint faját forróan szerető ízig-vérig román, csak azt kívánhatja az erdélyi magyarságtól, hogy Romániának becsületesen dolgozó polgársága legyen, de nem kívánhatja, hogy a magyarok tagadják meg fajukat és kultúrájukat, mert akkor megvetésre lennének érdemesek.” A hírt fogalmazó újságíró így kommentálja e nyilatkozatot: „Costa-Foru nem mondott újat ezzel, mert hiszen ugyanezt mondják ki az alaptörvényként szereplő gyulafehérvári határozatok is. Csakhogy Costa-Forunak ez őszinte meggyőződése is.”

Az erdélyi magyarok „fajuk és kultúrájuk” állítását 1918. december 1. (a gyulafehérvári gyűlés), illetve 1921 (a Kiáltó szó megjelenése) után sokféleképpen igyekeztek érvényesíteni, s ennek egyik formája (mely többnyire tartalom is) a transzilvanizmus. A transzilván ideológia és gyakorlat különböző változatainak meghatározására az elmúlt években történtek már érdemi kísérletek (mindenekelőtt Nagy György és Láng Gusztáv tanulmányaiban, az eddigi kutatásokat összefoglaló munkát pedig Pomogáts Béla tett közzé), a bonyolult társadalmi—történelmi—esztétikai—etikai jelenség akár vázlatos ismertetése azonban meghaladná e választott esszé-keretet (tallózás-keretet), amely „a birtok” határainak változását, pontosabban egy szemléletváltozás menetét kívánja követni. Maradjunk hát most is a beszédesnek vélt példáknál. így a százhat éve született „végvári” (székelyudvarhelyi) költő, Tompa László két, korainak tekinthető véleménynyilvánításánál: az egyiket versben, a másikat publicisztikában fogalmazta — és mindkettőt 1923-ban közölte (a verset a Pásztortüzben, áprilisban, cikkét az Ellenzék vasárnapi mellékletében, szeptember 30- án). A vers címe: Múlt és jövő mezsgyéjén. A Kiáltó szót kiváltó alaphelyzet itt személyes következményeiben, lírát és drámát ötvözve tárul fel:

így már-már én is arra gondolok,

Hogy némely bagoly igazat huhog,

Hogy múltam — múlt, a jelenből kiestem,

S a jövendőben sincsen mit keresnem.

De ez csak egy perc — aztán újra bátran Szegem föl már-már lankadt fejemet;

Kiegyenesül a hátam!

S állok, mint aki másként nem tehet!

Látszólag ellentétes e vallomással az, amit Tompa az új erdélyi irodalomról tételesen állít — valójában azonban ugyanúgy Kós Károlyék röpiratával összehangzó, mint a versidézet. Tompa László Elvek, vélemények cím alatt kifejti, hogy a politikai sorsfordulat csak külső ösztönző volt. Rejtett erők torlódtak össze itt már régen, melyek csak indító alkalomra vártak, hogy működésüket egyszerre megkezdhessék.” A „rejtett erők” közvetlen irodalmi mozgatóját az Ady-hatásban véli Tompa felismerni: „E mostani intenzív erdélyi szellemi megmozdulás legalábbis ugyanakkora (de talán még nagyobb) részben tekinthető az Ady és társai keltette hullámzás utórezgésének vagy folytatódásának, mint amennyire következménye a politikailag külön életre való utaltságunknak.” És az is nagyon tanulságos, amit ugyancsak ettől az udvarhelyi — tehát nem polgári, „nyugatos” orientációjú — lírikustól idézhetünk a kultúra erdélyi örökségéről. „E felvilágosult hagyománynak, s e hagyományos felvilágosultságnak köszönhető, hogy Erdély leghívebb és legderekabb fiai itt a múltban is az európai kultúra legbuzgóbb közvetítőivé válhattak.”

Tompa László 1923-ban nem tartozott már a fiatalok közé — igaz, a „monarchiás öregekhez” sem lehetett besorolni őt, jóllehet pályakezdése 1918-at jóval megelőzte. Tisztán nemzedéki alapon aligha lehet reálisan mérlegre tenni tehát az erdélyi országút

27