Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Kántor Lajos: Birtok az országút mentén

(újra)felfedezőit, teoretikusait és gyalogosait. Itt van például Kuncz Aladár életműve, amelyben tartós esztétikai-etikai, szellemi értéket — a Fekete kolostor mellett — erdélyi korszaka jelent. Éppen Tamási Áron kereste, részrehajlás nélkül, az Erdélyi Helikon-beli Kuncz-nekrológjában (1931), annak a méltó besorolását, „aki egy eszmei küzdelemben és egy közösségi nagy munka terén különleges helyet érdemel”. Nos, Kuncz, az egykori budapesti „bohém” vázolta fel a transzilván irány legeurópaibb programját, s ebben a magyar, a román és a szász irodalom rokon vonásait hangsúlyozta. („Az erdélyi gondolat. Vajon más volna-e, mint nemzetek, vallások, világszemléletek, népi szokások, társadalmi osztályok és külső hatalmi érdekek bölcs és eszes kiegyensúlyozása? [...] A közös nyugati alapon kívül mind a három nemzet műveltsége a történelmi fejlődés folyamán szoros érintkezésben volt anyaországa kultúrájával. Ez az érintkezés nemcsak a hatások átvételéből állott, hanem az erdélyi gondolatnak elsősorban a román irodalomban és nem kis mértékben a magyar irodalomban is sokszor vezető és irányító szerepet juttatott. E közös vonások és közös rendeltetések ellenére is azonban Erdélynek mind a három kultúrája kimondottan nemzeti maradt, eredeti színeiből, népi vonatkozásaiból mit sem engedett.”) A Nyugat 1928-as évfolyamában közreadott írásnak lehetnek tévedései, elnagyolt megállapításai (így: az erdélyi román műveltségnek egyértelműen a nyugati kultúrkörbe történő behelyezése), egy régi, konzervatív, kizárólagos birtok-szemlélettel azonban biztosan nem vádolható meg. És amikor helikoni beköszöntőjében (1929-ben) kijelenti: „Erdély az én hazám”

— ezzel sem Európát nem zárja ki (nem korlátozza saját horizont- és igényszintjét!), sem a románokat és szászokat a feltételezett társ-birtokból. És ő az, aki felismerve a történelmi (transzilván vagy nem transzilván) múltba-fordulás veszélyét, ankétot szervez a jelenre irányuló irodalom érdekében („Vallani és vállalni”), majd kevéssel ezután, 1930 januárjában „Fiatal magyarok” címmel nyilatkozatsorozatot közöl az Erdélyi Helikonban arról, hogy a megkérdezettek (magyarországi, romániai, csehszlovákiai és jugoszláviai magyar írók) „miben látják a magyar irodalmi jövendőt, milyen egyetemes magyar irodalmi kapcsolatokat kívánnak az egyes magyar irodalmi területek között, s végül kikben látják ma megtestesülve irodalmi eszményeiket”. A szerkesztőségi bevezető azt is nyomatékosította, hogy a korszerű magyar irodalmi szellemnek szerves kapcsolatot kell megvalósítania valamennyi terület magyar irodalma közt, a nyugat-európai áramlatokkal, s az egyes utódállamokbeli (kisebbségi, nemzetiségi) magyar irodalmak művelőjének természetesen „a vele közvetlenül érintkező népek irodalmi életével” is bensőséges érintkezésben kell élnie.

A két ankét tükrében — túllépve a Kuncz Aladár szerkesztette Erdélyi Helikon körét

— érdemes megvizsgálnunk, hogyan közelítettek a „birtok” kérdéséhez a század harmadik évtizedének végén a fiatal magyar írók (hiszen a felvonultatottak többsége az ifjabb korosztályokhoz tartozott). Tamási Áront, az „erdélyi országút” talán legreprezentatívabb képviselőjét idéztük már. A „Vallani és vállalni” vitájában megszólalók többsége szintén nem marad meg a történelmi regény kérdésénél; a „gyávák voltak az erdélyi írók” — Kacsó Sándor vádja — lényegében a „birtokon” belüliek, az Erdélyért, népükért felelős írástudók kollektív önvizsgálatának kezdetét jelentette. A felelősség mértékét és mércéjét illetően megoszlottak a nézetek; de szimptomatikusnak nevezhetjük, hogy az Erdélyi Helikon — Kuncz Aladár (és Berde Mária) — kezdeményét kiteljesítő, népszerűvé tevő Brassói Lapok saját vitazáróként egy olvasói hozzászólást közölt: Kádár Béla sorai, a polémia provinciális felhangjait bírálva, a kisszerű érdekellentétek fölötti közös ügyért emelnek szót. „Még csak az lenne szép, hogy Erdély magyar irodalmában külön legyen székely, külön kalotaszegi, külön barcasági és külön körösvidéki magyar irodalom!” Ä megosztottsággal szemben a „vallani és vállalni” közösségét igényli, már-már profétikusan. „A Királyhágó nem lehet válaszfal magyar és magyar között, hanem inkább összpontosító erő — vallja Kádár Béla.

— Csúcsa halott váteszének szelleme az az összeparancsoló erő, amely Királyhágó körüli- séggé tömörítette e két egymástól eltérő fogalmat: Királyhágón innen, Királyhágón túl.. . Ezt véssétek az eszetekbe, erdélyi magyar írók!”

Ady tehát itt példa, történelmi mementó. A korkép és körkép tulajdonképpen természe28