Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Kántor Lajos: Birtok az országút mentén
Kántor Lajos Birtok az országút mentén* Öregek és fiatalok emcsak Bánífy Miklós — Kós Károly is még a monarchiabeli országegészben gondolkodva kezdte pályáját — onnan kerültek, egyéni döntéssel is, az erdélyi országúira. Es e pályamódosulás mindkettőjük, de különösen Kós Károly esetében szemléletváltással járt együtt. Olyannyira, hogy tíz évvel a balázsfalvi levél megírása után ő lehetett a Kiáltó szó megfogalmazója, a transzilvanista politikai kiáltványé, amely tudomásul vette, hogy nyugat felé „a nap lebukott”, s „A régi Magyarország nincs többé a számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transylvania, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, aminthogy volt akkor is, amikor azt hittük mi magunk, mert akartuk hinni, hogy nincs, és csak Magyarország van.” A Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal együtt jegyzett szöveg még formájában is emlékeztet ama régi, prédikátoros levélre, amennyiben szintén a Bibliából veszi mottóját (ott: Dávid zsoltáraiból, itt: János evangéliumából) — ám a korábbi, tagadó és romboló, tiltást ajánló programkísérlettel szemben itt a „temetés” utáni ébredést, a passzivitás és várakozás két éve után a cselekvést, az építést hirdeti meg. A kétmillió erdélyi magyart lehetséges pozitív vagy negatív tényezőként mutatja be az akkor tizennégy milliós Románia nézőpontjából, hozzátéve: „Nyíltan és őszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek. De azzal a feltétellel, ha megadatik számunkra az új keretek között az a minimum, melyet mi nemzeti kultúránk, ősi szokásaink, faji öntudatunk, szociális érzéseink, gazdasági fejlődésünk szempontjából ezeresztendős múltunk tanulságaképpen nélkülözhetetlennek tudunk.” A kétmillió számára — „Románia szentesített törvénye: a gyulafehérvári határozat” alapján is — nemzeti autonómiát követel a Kiáltó szó, jellemző ugyanakkor az autonómia-kérdésre következő bekezdés: „Amit ma a magunk számára kérünk, amiért holnap harcba szállunk, és holnapután talán már szenvedünk is, de amit hitünk szerint végre is kivívunk, azt fogják kérni, azért fognak harcolni, szenvedni, és azt fogják végül kivívni maguknak szász és román erdélyi nemzettestvéreink is.” Vagyis itt már egy újfajta birtokszemlélettel, egy közös birtok vállalásával van dolgunk — és ez korántsem a Monarchia. Az 1921 januárjában közzétett röpirat kétségbevonhatatlan realitásra épített — és ezt a korabeli román közvélemény józan része ugyancsak elismerte. A sok lehetséges közül emeljünk ki az erdélyi magyar—román konfliktussorozatból egy ritka, épp ezért emlékezetes, s az utókor számára igen-igen tanulságos mozzanatot, amelyről a kolozsvári Ellenzék 1921 februárjában számolt be. Amikor kisebbségi érdekvédelmi megnyilatkozásuk miatt a román hatóságok betiltják a kolozsvári magyar napilapokat, Costa-Foru, a Román Újságírók Egyesületének elnöke Bukarestből Erdély központjába látogat, találkozik a helybeli magyar publicistákkal — és állást foglal a betiltás ellen. „Nekünk, erdélyi magyaroknak Costa-Forut azért kell megismernünk, mert egyike azoknak a kicsinyes szempontokon, * Az esszé első része A birtok határai címmel, a Valóság 1982. 12. számában jelent meg. 26
