Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Varga Zoltán: Rigómezei harangok
Európa távoli tájaira is. — Olvastam egyszer Hans Enzensbergemek egy írását... — igyekszem magam nyomban kellőképpen alátámasztani „árulóügyben”: hogy az „áruló” fogalma a középkorból maradt ránk, feudális hagyaték, valójában a hűbérúrnak tett hűségeskü rejlik mögötte, ezt sajátította ki később az állam, s tukmálta rá továbbra is polgáraira. Ámbár a „közösség”, minden, ami arra tart igényt, hogy magát annak nevezze, kezdve a nemzetségtől, a törzstől — merül fel bennem aztán, de már Enzensberger ellenében —, mindig is egyoldalúságot követelt tagjaitól, részrehajlást, elfogultságot.. . Ha úgy tetszik, korlátoltságot ... — Hagyd, egy szúnyog még nem csinál tavaszt — mondom később, amikor az újra felbukkanó apró rovar ismét csak kisiklik üres levegőt összecsapó két tenyere közül. Különben az általam parafrazált közmondás anyanyelvének kincstárába is beletartozik. — Előbb-utóbb úgyis elkapom, majd meglátod. — Tulajdonképpen igazad van. Hogy merészel egy ilyen alacsonyrendű élőlény háborgatni bennünket? — Bennünket, a teremtés koronáit... És ilyen gyáván. Azon nyomban elisz- kolni támadás után ... — Gerillamódon. — Partizánt is mondhattál volna. — Mindegy, nem? . . . Fő, hogy a gyengébb félnek ez a szokása. — Pedig mostanában többször is hallok olyat, hogy miért nem állnak ki nyíltan. Férfiasán, bátran, úgy, ahogy illik. — Mert persze az öles betűs jelszavak többnyire orvul, a sötétség leple alatt kerülnek a falakra. Bár újabban ki is állnak, férfiasán, ha úgy tetszik, gyertyával a kezükben, tömegesen formálva két ujjúkból „V”-betűt a képernyő előtt, nem bizonyos, hogy Európát értve is, de azért az európai nyelvet elsajátítva ... — De ha megjegyzem, hogy mit akartok, mi tán nem így csináltuk, úgy néznek rám, hogy ... — Félbehagyva tátott szájú bamba arcot vág, ámulást jelzőén száját kitátja. Mielőtt felnevetne, hozzá is tenné: — Mint akik ilyet még nem is hallottak. — Na igen, az emberek már ilyenek. Az emberek egyszerűen csodálatosak — válaszolom, mivel a tárgyilagosságra való képtelenség többnyire ezt a szofoklé- szi jelzőt szokta kiváltani belőlem. Vagy talán a tárgyilagosság elvárása képtelenség itt? . . . Hát igen, az emberek ... — gondolom később újra, távozása után is. Itt Európa peremén, ahol Európa megszűnik Európa lenni. És ahol marcona férfiasság világa kezdődik el, a mítoszoké, a pátoszé, a hisztériáé ... Pedig a Rigómezőn egykor mégiscsak Európa szenvedett vereséget, ugyanúgy, mint később Mohácsnál. Szerbiával, Magyarországgal. Csakhát az akkor még keresztény albánok szintén Európát védték — gondoljunk csak Szkander bégre, akit Castriota Györgyként is ismerünk a történelemből. Tragikus lenne hát, ha Európa újra ugyanitt, a Rigómezőn, szenvedne vereséget. 1990. február 12
