Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Varga Zoltán: Rigómezei harangok
Úgyhogy a távlattalanság e távlata enyhén szólva riasztó. Megint csak totalitárius rendszert követelő és annak veszedelmét felidéző, Európának hátat fordító. Groteszk módon valahogy még harmonizálva is Európával sokak fejében, mintha bizony szabadság, demokrácia, jogállam békésen férhetne meg ilyenféle monstru- ózus etnikai átrendezéssel. Másokéban viszont fütyülve a fontossági sorrendre, harcra készen vállalva önként parancsszót, készen a menetelésre. Nem európai módon, mondanám szívesen, mintha csak a totalitarizmusnak nem Európa lenne ugyancsak a bölcsője .. . De hát kinőttünk a bölcsőből, nem? Mi szüksége bölcsőre felnőtt embernek? . . . Nem gondolod, hogy túlságosan is sokra tartja magát, aki ereklyeként őrzi a bölcsőt, amelyben egykor ringatták? — tenném föl hát a kérdést beszélgetőtársamnak, s nem is holmi tapintatból hallgatom el végül is, hanem mert fölösleges feltennem. Neki legalábbis nem. Vagy talán most már nem inkább. Mert 1988-ban, a rigómezei „ellenforradalmi tüntetések” és a nyomukban Szerbia-szerte feltámadó „forradalmi ellentüntetések” idején még a szlovének ellen fakad ki — annak ellenére, hogy pártállamot repesztgető igyekezetüket figyelve, korábban sokat vár tőlük. Irtózva ugyan a tömeghisztériától és ívben kerülve el a nagygyűléseket, de a szellemet palackból kiszabadító szerb népvezért olyan emberként jellemezve, és mentegetve is, mint aki foglya lett egy szerepnek. Nemcsak a nagygyűléseket kerülve, változatlanul beszédtémaként a Rigómezőt is. — Bánom is én, mi lesz vele, nem érdekel — legyint egyszer indulatosan, majdnem ugyanúgy, mint most, először ezúttal is kerek perec kijelentve, hogy nem akar róla beszélni, legalábbis így hiszem, mielőtt kiderülne, hogy félreértettem. Mivel nekem ugyan miért ne mondhatná, miért ne beszélhetne nyíltan mindenről? Arról is akár, hogy azoknak ott lenn ugyanúgy meg kellene kapniuk, ha akarják, a maguk köztársaságát, mint akármelyik más népnek itt Európában vagy bárhol másutt, ez is lenne talán a legjobb megoldás. És ha el akarnak szakadni, hát szakadjanak, és ha amputáció, hát amputáció, jobb előbb amputálni térden alul, mint később térden felül, persze az amputáció mindig fájdalmas . . . Éppen csak erről beszélni ott a fővárosban, nemcsak nyilvánosan, hanem akár baráti körben is, tanárkollégái előtt ugyanúgy, mint hallgatóinak, már-már élet- veszélyes — kiközösítettséget jelent, egyenlő az árulás vállalásával. Úgy hogy talán el sem tudom képzelni . . . meglehet csakugyan nem — gondolom közben. Azt is, hogy igen, úgy van, ahogy gondoltam, de miközben belelendül, egyre inkább szorongást is érezve. Amiért mindaz, ami ott lenn, s áttételeiben másutt is történik, nem is túl közvetetten, engem is érint, sorsomra is kihathat, sorsunkra, jugó-magyarokéra. Ki is hat már jó ideje, vélt veszélyeztetettség-tudatban, felénk is gyanakvást szító „kosovói pszichózisban” megmutatkozva, sokkal inkább elgyávulásainkat mozgósítva, mint jogokért szót emelő bátorságunkat. Hogyne, ha egyszer beszélgetőtársamra is kihat, s nemcsak rá nyilván — európaiként gondolkodni tudókat kényszerítve terepszínűnek megmaradni, nem európaiként megmutatkozni. Érintetlenül hagyva a heroikus-misztikus tudatgörcsöt, amit nagyon is feloldani lenne szükséges. Mindkét oldalon természetesen . . . — De hát az embernek az árulás is jogában áll, vagy inkább, hogy maga döntse el, mit tekint annak — kezdem aztán. Csakhogy oda emelhessem, ahová maga is visszakívánkozik, de ahonnan átmenetileg mintha kihullott volna: felülnézetének távolságtartó léggömbkosarába, ahol mellesleg én is kellemesen szoktam magam érezni — éppcsak ő valóságosan is katapultálhatja magát Európa és nemcsak 11
