Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Varga Zoltán: Rigómezei harangok

mindenütt megtalálható albánság, már csak képzetlensége miatt is, a legnehezebb és legalantasabb munkák végzője. Nemcsak bányászok sokfelé, de „trógerek” is a nagyvárosokban. Amellett, hogy kis bódéikban jobbára zöldségárusok, fagylaltárusok, cukrászok, pékek. Szorgalomról éppúgy tanúságot tevők, mint leleményességről és élelmességről — alighanem megint csak patriarchális családfelépítésükkel és feudális gyökerű munkaerkölcsükkel összefüggésben. Bizonyos „maffiás” jelenségekkel is — ismét csak a gyanakvó fantázia számára kínálva lehetőséget. De ugyanezért lehetnek politikai vezetőik „szocialista bégek” is, jobbára a jó öreg pártállam játékszabályaihoz alkalmazkodva, ám mindenképpen erősebb szálakkal kötődve népükhöz — teszem azt magyar kartársaiknál, akik a pártállam egészen napjainkig tartó évtizedeiben mindig is gondosan ügyeltek rá, nehogy véletlenül a nemzeti(ségi) elfogultság látszatát keltsék. Persze ők, az albánok, hiába is ügyelnének, mivel a háttérből szervezés gyanúját így is magukra vonják. Egyszerűen mert az „összeesküvés” hipotézise semmivel sem nélkülözhe- tőbb a nemi erőszak legendájánál. Vagyis a négerek emlegetését magam sem érzem alaptalannak. Mert hát itt ugrik be emlékezetembe az a forrongó tartományból már elköltözött nyugalmazott „belügyi dolgozó” is, aki egy riportban úgy nyilatkozik, hogy „nem rossz emberek ezek az albánok, csak szigorúan kell velük bánni”. Akad egyéb megnyilatkozás is, igaz, több mint két év előtti: azé az ugyancsak Kosovo ügyében megszólaló, de tartományunkbeli derék néptanítóé, aki szerint a románok tudják igazán, hogyan kell az államot védelmezni. Úgyhogy ebben a véget érni nem akaró konfliktusban alkalmasint bizonyos kiváltságok elvesztése, illetve féltése is szerepet játszik — túl, vagy innen inkább, a megfellebbezhetetlennek mutatkozó „bölcső-komplexuson”, amelynek hordozói közt szlovén és horvát pályatársaik önmérsékletre és önvizsgálatra intő szavait ingerülten visszautasító írástudókat is találunk. Nemzetközi elismerésnek örvendőket is, olyanféle kijelentéseikkel, hogy „Szerbia békében veszítette el, amit háborúban nyert.” Pedig a béke megnyerése legalább annyira fontos, mint a háborúé — állapítjuk meg beszélgetőtársammal —, gyakran a háború elvesztését is képes ellensúlyozni. És hát mit is emlegetnénk ennek kapcsán, ha nem Japánt, Németországot . . .

Még ha a hiba mélyebben rejlik is, attól tartok, a győztesekre és vesztesekre történő felosztásban mindenekelőtt.

Bármennyire történelmi tény legyen is, hogy Szerbia először a két balkáni háborút nyerte meg, 1912-ben a Törökország ellenit, majd pedig 1913-ban, korábbi szövetségeseivel szemben a koncon marakodót is — ez után került területéhez a már akkor is jórészt albánok lakta Rigómező — hogy utána két világháborúban végezzen a győztesek között.

Ám mintha a szerb nemzettudat éppen ezért lenne híjával mindannak, amiből magyarnak a kizárólagosság bőségével jutott ki: a vereségből leszűrhető tanulságoknak.

Amelyek nélkül képtelenebbnél képtelenebb pánikötletek születhetnek csak. Mint például az albánok egy részének kiutasítása, más részük széttelepítése az ország különböző tájaira, szerbek, montenegróiak és mások százezreinek be- vagy visszaköltöztetése — kedvezőtlenebb etnikai arányok mellett a Rákosi Viktor harangjai idején Erdélyben fellelhető magyar—románnál, vagy talán a mainál is még.

10