Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Tőzsér Árpád: A vers lehetetlensége mint posztmodernizmus Szilágyi Domokos költészetében
Tőzsér Árpád A VERS LEHETETLENSÉGE MINT POSZTMODERNIZMUS SZILÁGYI DOMOKOS KÖLTÉSZETÉBEN A. JLdornó óta hányán és hányszor elmondtuk már: Auschwitz után nem lehet többé verset írni. Mondtuk és nem hittük, amit mondtunk, mert gátlás nélkül írtunk tovább. Dalt, ódát, elégiát: verset. Nemzedékünkből talán az egyetlen Szilágyi Domokos vette halálosan komolyan Adornót: nagyon korán, már a hatvanas évek közepén sikerült neki olyan versnegatívot kikísérleteznie, amely ma is a vers lehetetlenségének ambivalens és megrázó élményét hagyja az olvasóban. S a költő istenáldotta tehetségén és rendkívüli műveltségén túl ezt bizonyára az is motiválta, hogy neki a sztálini diktatúrákban alattomosan tovább élő auschwitzok leggono- szabbja jutott osztályrészül: életének legintenzívebb alkotói szakasza éppen Ceausescu rémuralmának, az erdélyi magyarság szellemi, sőt fizikai genocídiumának idejére esik. Ki tudhatta nála jobban, hogy valóban nincs harmónia ember és társadalmi léte között, de még csak annyira sincs, hogy a költő e társadalmi lét egyik felével (vagy legalább egyik elemével) azonosulva a másik, az elidegenedett, az elembertelenedett ellen szóljon. S ha nincs azonosulás, akkor nincs szókép, s ha nincs szókép, akkor nincs költészet. A „totálisan igazgatott” társadalomban az ember teljesen egyedül maradt természeti emberségével, s ha mégis harmóniáról szól, csak mímeli a szólást. Úgy tesz, mintha állítana valamit, de állítása tulajdonképpen tagadás: Nem lettem angyalka; ördögöcske inkább: vigyori, szélhámos, szemtelen, kiszámíthatatlan, kaján, konok, utálatos, békételen, B12-lhetetlen, énnekem ne mondjátok, hogy „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”, csak ennyit mondjatok: „szeresd felebarátodat hasba lőni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat gázkamrába küldeni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat villamosszékbe ültetni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat arcul köpni, mint tenmagadat; szeress felebarátodra atombombát dobni, mint tenmagadra; szeress felebarátod húsán hízni, mint tenmagadén” —.• csak ennyit mondjatok, és akkor bizony mondom, hiszek néktek, én, az ördögöcske, aki zuhantam, kényszerleszállást végeztem itt, közöttetek, ezen a rögös, sziklás, gödrös, ismeretlen terepen, kényszerleszállást végeztem, és tudom, hogy bele fogok halni. Az adornói „negatív dialektikán” kívül fel kell itt figyelnünk egy — a hatvanas évek közepén mifelénk versben még eléggé ritka — stíluseszközre: a szójátékra is. Abban a kötetben, amelyből a fenti sorok származnak, Szilágyi elbúcsúzik a „trópusoktól”, mert tudja, hogy a vers immár lehetetlen, s a szókép helyére egy más, addig lenézett vagy csak alig szalonképes fordulatot: szójátékot (szójátékokat) tesz. Olyan szóalakzat kerül így a Szilágyi-szövegekben szövegszervező helyzetbe, amely a szóképpel szemben a párhuzamba állított jelenségeknek éppen a véletlenszerű egymásmellettiségét és törvényszerűkülönállását jelzi. A „B12” a „békételen, békélhetetlen, lehetetlen” jelzősorban idegen test, 92
