Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Tőzsér Árpád: A vers lehetetlensége mint posztmodernizmus Szilágyi Domokos költészetében

ottlétét csak a véletlen hangalaki egyezés igazolja, de e szó az oda nem tartozásával a szöveg egyéb állításait is problematizálja, az ambivalencia síkjába tolja: a költő nem ott van, ahol a szavak jelentése jelzi a helyét, hanem valahol máshol. Nem tudjuk, hol, csak azt tudjuk, hol nincs. Mímeli az állítást, hogy az állítás visszacsapó ereje őt magát valahová a teljes tagadás tartományába lökje.

S a tulajdonképpeni vers ez a tagadás, ez az azonosulni nemakarás és nemtudás, ez az anyagtalan alanyi lét. A létező szöveg csak negatív kép, s valami nemlétezve létező „versre” utal. A költő úgy tesz, mintha verset írna, de a kvázi-szöveg által csak a tulajdonképpeni vers lehetetlensége mutatkozik meg.

S születik Kolozsvárott, Szilágyi Domokos tollán ez az „als ob”, ez a „mintha”-költészet akkor, amikor magyar nyelvterületen a posztmodern szót talán még le sem írták. Amikor még a legjobb, legreprezantatívabb költőink is az azonosulás költői eszközeivel tagadják a világot, s nem látják, hogy ez a „belülről tagadás” Auschwitz és Adorno után már szomorú anakronizmus.

Zbigniew Herbert Apollo és Marszüasz című versében a győztes Apollót az elevenen megnyúzott Marszüasz üvöltése nem hagyja nyugodni:

vajh Marszüasz üvöltéséből nem fakad-e idővel új ága

— mondjuk — a konkrét művészetnek

Szilágyi Domokos tizennégy évvel ezelőtt úgy „halt bele” a „kényszerleszállásba” és Ceaugescu Auschwitzába, hogy halála előtti fájdalmas nyüszítéséből, „vigyoraiból” új ága fakadt a magyar költészetnek.

93