Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Szepesi Attila: Tücsökrekviem

ha úgy képzeli, nincs szüksége tücsökszóra, szél- és tengerzúgásra, nincs szüksége az augusztusi égbolt látványára, a rügyek tavaszi pendülésének élményére, a mohos kövek nyugalmára. Azt hiszi, mindez gyerekjáték, cafrang, fölösleges handabanda. Nem hajlandó felismerni a terjedő depresszió, agresszivitás, reménytelenség összefüggését a tücsökszó hiányával. Gyógyszerrel, szociális programokkal, tudományos halandzsával (ráolvasással) próbálja meg gyógyítani a mentális élet törvényszerű zavarait és kisiklásait. Gyanútlan és gyermeteg bárgyúságában nem ismerve föl, hogy a gyógymód csak a kórt súlyosbítja, mert természeténél fogva az ártalmakat hosszabbítja meg. A valódi gyógymód a tengerzúgás volna, az erdő csendje, a madarak éneke. A tücsökszó. Mindaz, amit ez utóbbi jelent. Az ember azonosságát önmagával. Belső egyensúlyát. Önbecsülését. És az önazonosság, az önbecsülés képessége teszi csak lehetővé a másokkal való azonosulást, a mások megbecsülését. Ehhez pedig vissza kellene térni az elemek világába, meg kellene újra hallani a tücsökszót, a szférák zenéjét. Nem véletlenül mondja Babits, hogy a tücsök: „mint szférák, titkon muzsikál.” Mert a tücsökdal ugyanaz idelent, mint a pislákoló csillagfény odafent.

Muzsnay Ákos plakettje

91