Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Szepesi Attila: Tücsökrekviem
Szepesi Attila TÜCSÖKREKVIEM A 7 1 te zenéd a csöndnek része immár / és mint a szférák, titkon muzsikál: / Az hallja csak, aki magába száll ” — írja Babits Az őszi tücsökhöz címzett versében. Magányosan jelenik meg itt az őszi bogár, ahogy a költő egy másik versében is egymaga toppan elő az isteni teremtés csendjéből — hogy pontosan tücsök-e vagy sem, ne firtassuk, derék muzsikusainkat nyugodtan beleképzelhetjük a dalba, melyben az Úr alkot „valami szárnyas, fényes, páncélos, ízelt bogarat.” A kép, a magányos tücsök képe, ritka a modern költészetben. Sőt, valljuk be, már az antikban is az, hisz többnyire ott sürögnek mellette, körülötte a hangyák. Mintha már az antikvitásban is szívesen elfelejtenék, kicsoda is a tücsök, pedig ekkor még a derék réti muzsikusok részei a mitológiának: elvarázsolt zenészek, vén mágusok, akik a maguk egyhangú muzsikájával mondanak ki titkot titok után, de — gyanítható — már az antik fül sem érti pontosan, mit is mondanak, miről cirpelnek az éjszakában kóborolva. A tücsökdal nem azért válik talányossá, mert „sokat mond”, épp ellenkezőleg: túl keveset. Igaz, átszellemülten szól, de mindig ugyanúgy. Fül kell hozzá, ami képes megérteni a legtisztább, legegyszerűbb muzsikát: a szél, a tenger, a lomb zúgását, a kövek gördülését és — a tücsökszót. Kell valami ihletettség ehhez a halláshoz, de zavaróan ott sürögnek mindig a hangyák, és a dalt lefitymáló, szertenyüzsgő szorgalmuktól az ének újra és újra megkeseredik. A tücsökszó pedig elkezd alkalmazkodni: már nem az őselemekről beszél, hanem a hangyafül igénye szerint duruzsol valami elzsongító, részeg muzsikát. A hangya pedig megrendelővé lép elő: pénzt fűz bele a tücsök vonójába, hogy a nyekergést hallva kedvére duhajkodhasson. Szegény tücsök szégyelli, megveti magát, de húzza, amit kell, amit a hangya parancsol, mert sanyargatja a szükség, közel a tél, és élnie kell. Csak titkon, félrevonulva cirpeli a magáét, amikor nem hallja senki. Mert nem feledte még el egészen, hogy az elemek közül jött, az Úr szeszélyesen teremtő ujjai közül, és nem feledte el, amit a hangya már rég nem tud, hogy teste és álma egyaránt a világegyetem anyagából való. A tücsök és a hangya találkozásának legutolsó, tragikomikus megfogalmazását Szilágyi Domokos versében olvashatjuk (A tücsök és a hangya). Szó sincs pedig itt már tücsökről és hangyáról, Szilágyi Domokos nem bíbelődik az antik állatmese kellékeivel. Az ő tücske a sanyargatott, lefitymált modern költő, meg a „főhangyai titkok őre”, a bornirt bürokrata, akinek semmi köze már a világhoz, semmi köze önmagához, talán azt sem tudja, kicsoda, nem érdekli semmi, kapaszkodik hivatali széke karfájába, veszettül csimpaszkodik a bélyegzőbe, ami valami hangyai-emberi küllemet kölcsönöz neki, holott legbelül üresebb és bárgyúbb mindennél és mindenkinél. Üveges szemmel hallgatja az elébe járuló szegény tücsköt, akit valójában megvet, de ostoba szerepe szerint mégis úgy tesz, mintha végighallgatná. És ahogy a tücsök elhallgat, kimondja a mondatot, a vers kulcsmondatát: „Ön egy lelki műbútorasztalos.” Szegény tücsök pedig fanyalogva vonul haza, csücsül a „blokk-luk padlatán” és várja — hiába várja — a segítséget, ami egy „lelki műbútorasztalost” megillet. A folytatást tudjuk. A költő jelképessé növekedő sorsát. A tragikus végkifejletet. A halálba menekülő némaságot, ami arra figyelmeztet, hogy a modern ember súlyosan téved, 90
