Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Czegő Zoltán: Egyetlen levél Szilágyi Domokosnak
De nem akkor írtam neked (rólad? nem, inkább miattad; vagy —: éretted) az Utánlövés tilos című versemet. Akkor egyszerűen éreztem, hogy szép lassan hűlni kezd a bőröm akkora hazugság hallatán, mármint, hogy egész éjjel dumáltatok ketten, és elmentem. A verset akkor írtam, mikor divatba hoztak ismét valami évfordulód (azt hiszem, a Hója-beli utolsó üveg vodkád) miatt, elárasztották a lapokat véled, és egyszeriben megsokasodtak az önjelölt barátaid, kik arról anekdótáztak, hogy mennyit anekdótáztak veled. Akkor írtam, hogy Szisz-utánlövés tilos, és könyököltem tovább egy koszos asztalon, szemközt véled ... (Érted. Miattad.) Mint akkor, az Úr 1960.(?) esztendejében Kolozsváron a Sirály (Peszkörus) nevezetű vendéglátóipari egységben. Ne haragudj most se rám, odaát, hogy nem ültem az asztalotokhoz. Ott üldögéltél Pásztori Tibor kálvinista papnövendékkel, mikor bementem. Én arra gondoltam, hogy engedlek beszélgetni titeket, hátha . .. Aztán jött a papnövendék az asztalomhoz, mondta, hogy költőt nem szabad megsérteni külön-üldögéléssel. Átültem hát. Azóta sokszor meggyőződtem arról, hogy bár a kálvinista hit szerint költőt nem illik megsérteni, mégis teszik azt. Arany Jánosról írt kismonográfiádban jegyzed, valahogy így: „Nagy embernek nincs gyermekkora.” Neked aligha van nyugodalmas pihenésed. Rólad állandóan szónokolnak, holott fejadagra kéne kiutalni a könyvedet. Valahogy azt kéne már elérni — ha már annyi mindent sosem —, hogy az ember fia (lánya), aj, Szisz, lányok!) bemegy az üzletbe, megveszi a könyvedet és passz. Jobban szeretem, nagyon szeretem, mikor diák (lány)ok szavalják, ők, a kicsi ügyesek, a verseidet. De ha rólad irdogálnak, nyűgös leszek. Látod, most írhatnám azt, hogy 1963 tavaszán melléd ültem Székelyudvarhely autóbuszállomásán a kufferedre. Ott üldögéltél a napfényben, pont olyan sovány voltál, mint én, ültél egy deszkakufferen, kicsit nevetgéltünk azon, hogy milyen kicsi a világ, aztán iszkol- tam, mert vitt a buszom Korondra. így hát nem üldögéltünk egy kufferen. Valahol mindig ül egy kufferen egy-egy magyar költő. Honoluluban, vagy Csibakáposz- tásszentkirályon. A nap azért van, hogy fölnevelje a fenyőfát, abból deszkát fűrészeljenek, abból kuffert és ne koporsót készítsenek, hadd legyen amin üldögélhet a magyar költő, míg várakozik. Mire is? Friss házas voltam, akkor épp azzal ámítottam magam, hogy boldog is, és akkor (Sze- merja negyed, 2-es tömbház) láttam, ahogy könnyű botoddal elvonultál az ablakom előtt, lassan. Akkor már fájt a lábad. Szóltam a hölgyemnek: Nézd, Szilágyi Domokos! — Hívd föl!... Miért nem hívtad föl? Nem tudom, megmagyaráztam-e neki, hogy téged, mikor így vonulsz, nincs kedvem csak úgy fölkiabálni... Látod, most fölhívnálak. Itt kushad a telefon az asztalomon, fölhívnálak. Igen. Domi, nagyon szeretném hallani a hangod. Töltenék egy magas pohárba vörösbort. Szerettem volna Darkó Zsigával üzenni neked, oda, de Zsiga úr elsiette a dolgot, itthagyott búcsú nélkül. Hát ülök, jobb kézt dübörög a nyomda, bennem még zubog a vér, ülök, akár az elítéltek. Valahol, valahol mindig ül egy kufferen egy magyar költő és vár, vár. 89
