Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Czegő Zoltán: Egyetlen levél Szilágyi Domokosnak

Se tűz, se víz, se föld ... befogadó közegül nem kínálkozik jól, ha magamnak elgondolom — s gondolkodom, mennyit, mióta, ezen —, nem, hát nem. Hogy magunkra bárhogy kezet emeljünk: rettentő, ennyit érzek. És jön közben, hogy „úgyis” ... ez közeleg s közeleg. Hát nem is tudom. Romlások árnyékában, reményekbe-tárulva megint, nagy ünnep féle tavaszon s rettentőségekkel és zűrzavarokkal körbevéve, máig elmondatlan magunk-kérdése közepette megannyi méltányossággal — még a szívünkben is! —, kényszerű belátással is, „úgyis”-sal is a másokéi iránt... és tudva, hogy a magunk kérdése úgyse lesz megbeszélve, elintézhetve, oldva, jól-kötve, kedves Szilágyi Domokos, majd visszatérünk, vissza kell térnünk a tárgyszerű foglalatossághoz. Akkor írok újra vers-elemzést, Rólad is, ha Isten segít. Most csak ülök, ölemben írógépem, halottaim felett a Tabán oldalában, mely, mint alakunkról a képek, bontások-tűnések helye. De lomboké is, megint, és akárhogy porladnak apró csontjaik e bokortöveken lenn, fönn a társak, az idei-élők, a mostani madarak lengenek már, üzengetnek, és teszik azt a füvek is, és szépen összeszede- lőzködöm, elindulok a Duna-parton hazafelé. Postázom ezt a levelet, Néked, valami még külső állomásra, valami még közbülsőre, de közben az érintkező-szakadás-pályák valamelyikén megfoghatatlan nagy gyorsulással távolodik valami... belőlem és nem is belőlem többé ... én és nem én ... s megint arra, hol nincs fogalmaink szerinti találkozás.

Hát akkor ennek a vers-elemzése, e foghatatlannak, a puszta levél. A visszája-erezetű. Mintha tűnődve találgatna ujjunk valami pulzus-lüktetést. A magunkét érezzük csak. Élünk.

S megannyi-mindenben: nagybetegen. Másképp meg: nem. A hitelesség kedve akár a legfinomabb poriadások és fény-árny játékok szinte-semmi rétegétől a többeknek fogható, mindennapibb gyakorlatú „tényékig”: igényeivel és ígéreteinek mérsékletével hozza a talán-újabb-féle időt. Talán. Kedves Szilágyi Domokos, ennek a hiteles időnek alakultán kezdődhet el a költészet rehabilitációja. Nem a verseké. Magunké; ahogy velünk szólhatnak a versek, ha róluk szólunk.

Egyelőre ennél még nagyobb bizonyosság, hogy „Ti onnét” — olvastok általunk, szóltok velünk.

Nekünk erre itt maradva és megmaradva, felelve és kérdezve kellene hi teles-jegyűnek bizonyulnunk.

Ennyi az, ami egyelőre megváltható.

Czegő Zoltán

EGYETLEN LEVÉL SZILÁGYI DOMOKOSNAK

4*^zisz, tudod mihez lenne most kedvem? Kikapcsolni ezt az írógépet, a szemüvegem beledobni a papírkosárba, fölhívni Szakolczayt, meg Fűzi Lacit, közölni vélük, hogy egyszerűen nincs kedvem irkálni rólad, épp miattad. Ne adj’ Isten, hátha divatba akarnak hozni téged újból. Attól rossz(abb)ul lennék.

De hát megígértem, hogy szólok véled, és nem Füziék hoznak divatba, ez bizonyos. Ők nem olyanok. Ők azóta is úgy vannak véled ...

Egy magas pohárból vörösbort inni a Súgás nevű kerthelyiségben, ehhez lenne kedvem. Hatalmasat derülni Zsigával (nemrég ment hozzátok, oda), és hallgatni, ahogy hallgatsz.

Egy fiatalabb író a múltkorjában, úgy 1986-ban arról povedált, hogy milyen nagyokat dumáltatok egykor Bukarestben. Én akkor rögvest kifizettem a boromat, és elmentem onnan.

88