Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Tandori Dezső: „Kedves erdélyi testvér, ravaszkodjál ki számomra egy kis gyógyulást…”
nyel írt, és éppen akkor írt nemzetközi igénnyel, amikor egy nép [a saját] sorsproblémájának legbensőbb, „legintimebb” helyzetképével találta magát szembe. Innen aztán Szilágyi szövegeinek, még a legelvontabbaknak is, hihetetlen feszültsége. Egyéni és kollektív sors olyan összefonódva jelenik meg, hogy már szétválaszthatatlanok. A szövedékben Szerb Antal, Vörösmarty Mihály, az Irodalmi Lexikon nagyon személyes vagy teljesen személytelen szövegei úgy ivódnak egymásba, mint valami régi csatatér hősi temetőjében az immár kémiai alapelemeikre nemesedett halottak: pór és por és nagyúr és por és hát elmondhatatlanul itt vannak velünk. Az az itt vannak, velünk, Szilágyi költészetében, kimondva. Ez így van, s bár ez megnyugtatónak hangzik, ebbe belenyugodnunk nem szabad: meglop bennünket minden halál. Tandori Dezső „KEDVES ERDÉLYI TESTVÉR, RAVASZKODJÁL KI SZÁMOMRA EGY KIS GYÓGYULÁST ...” m.osztolányi mondta ezt — „mondta”?! már mit...! amaz örökcéduláinak egyikére került oda, s pedig az alábbiak alá: „Engednél-e így szenvedni, ha tudnád, hogy biztosan meghalok?” O, átmenet-fogalmaink! Ó, hogy még a végső-pontos megfogalmazók is mint botladoznak élet s halál ily idő-mértékében! Legenda neved van, kedves Szilágyi Domokos — SZISZ kapitány —, verseid itt vannak körülöttünk, bárhová nézek, mindenféle módon. Csak hát, hallj erről is, e mai napokban az esztétikai elemzéshez kevés a kedv, valamihez az ugyanis méltó vagy méltányos kevéssé lehetne. Majd biztos fölkerülnek oda a Nagy Túli olvasóterembe a lapok, már ha valami készülékek nem sugározzák ott Néktek a híreket, s akkor tudni fogod, akkor: érteni. De hát okvetlenül az értelem kérdései ezek? Sok minden meglódult errefelé, jó és rossz is, alig-valami-jó-végre és sok biztos borzalom s fenyegetés. Csőd-árnyékok, árnyék-csendek, felkavarultukkal már némulás-időn is fenyegető szélviharok. Hogy Jékely Zoltánt, a másik mindenkori-mestert megfordítva idézzem. Ti, most mintha addig-addig mondanátok nevünket, míg csak köztünk nem érzetnétek magatokat, odatúli kedvesek! Ahogy ezt különben mi szoktuk tenni Tivéletek. Ahogy odaát így éldegéltek, kapuk-falak végső híján, a gyakorlati hasznú jóra törekedni nem köteleztetvén tovább, de Ti-Magatok-Jók-S-Jól, nagyon nehéz a Ti fogalomköreitekbe kapcsolódni. Marad, ami itt maradt nekünk, ahogy Azok vagytok. Ezek a ránk maradt körjárások vagytok, innen egy-egy érintő-menti kicsusszanás, száguldó tűnés ... megint s megint. Azok a tavaszok .. . ahogy a jobb-híja-kényszerek ... Ahogy ez a tudás: hát mi végre ennyit szenvedni, mikor nyilván úgyis ...? De hát élhető-e az a szó, József Attiláé, viszont: hogy az úgyis-meghalás miatt akkor hát „azt se kívánd, hogy éljek” ... ? E kettő közt botladozunk, szavunk mindig túl nagyra sikeredik, túl csekélyre, a legteljesebb megközelítés, a végső azonosulás is csak: kerülgetés. Valaminek a kerülése, úgy, hogy közben folyton az van és az van. Ez az elérhetetlen, megfoghatatlan. Ez a tudjuk-mi-lenne- de-már-nem-lehet. Ám az „úgyse” diadala mégse teljes, a „mégis” felett, nem. Hát ezek a földi dolgok, azóta is. 87
