Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Baránszky László: Szilágyi Domokosról
Baránszky László SZILÁGYI DOMOKOSRÓL-L. lí ehezen bocsátunk meg a halottaknak. És nem csak azért, hogy úgyszólván „itthagytak bennünket”, de egyszerűen azért is, mert életművüket lezárták, mintegy rácsapták az ajtót az orrunkra: semmi lehetőségünk az elegáns feltételes módokra, a figyelmeztető jókívánságokra, az „eddig errefelé, de majd arra felé talán” jelzőtáblák kirakására. Valami alaposan be van fejezve, az életmű nem változik most már, — ha csak nem fedezünk fel egy amolyan fiókbarejtett, bujkáló kötetet, post humus mely aztán alaposan elüt a többitől. A fiatalon halók közül ő volt talán a legidősebb, már így az eltávozás szempontjából. Nem sok ideje volt, de éppen elég ahhoz, hogy egy népi klasszicizmusból a posztderridai nyelvbontásutáni, ma már klasszikusnak számító szöveggyűjteményen keresztül a saját sorsának végletes lehetőségeivel szembenéző költő csonthéjmagos egyszerűségéig futtassa költészetét. Már az első kötetéből kitűnt, ő az erdélyi magyar irodalmi reneszánsz leginkább reneszánsz ihletésű költője. A zömök erdélyi kastélyok arányai építkeznek újra verseiben, még akkor is, ha különállást vállalt. Most eretnek vagyok — mondja — minden áleretnek rühellője — eretnek. (Számvetés) Erdély hétköznapi nyelvén, melyben — csakúgy, mint a sziénai vagy firenzei olaszban — a népi, városi, irodalmi nyelv tökéletesen — tökéletessé — ötvöződött. Mert ez a korán [nagyon is korán, avagy, ő szerinte, idejében] elment költő nagyon is tudatában volt, hogy a magyar irodalom [az az írott + beszélt szó] összessége áll minden sora mögött: szállnak az évek, mint a percek (az Alkimisták) visszhangzik Faludy. A Játszótér szövegében virágének és Berzsenyi, az előbbi, mint általános szerkezeti elem, az utóbbi hogy a lehető legszemélyesebb mondanivalót fedezze. Együtt persze. Szilágyi áthasonított majd mindent, ami nyomorult századunk irodalmi gerincét adta: Adyt, Kassákot, Bretont, Ginsberget, Celant, Radnótit. Magabiztossága lenyűgöző. És éppen azért, mert annyira magabiztos, tudott teljesen nyitott lenni. Profetikus is. Hű pretorianusaid majd leöntenek benzinnel, elégetnek a Mars mezőn, külön helyed leend az emberiség lidércál- maiban. (A Császár Halála.) A hatalom az egyenes beszéd, írás hallatán-láttán meghőköl, nem hisz fülének, szemének, hogy azt hallotta, amit hallott, azt látta, amit látott. Szilágyi ráérzett erre és ezért egyenesbe írt. A középkori (Haláltánc-szvit) szövegek tehát sohasem válnak verseiben metaforikus eszközökké [azt kellett volna írnunk, hogy: „alacsonyulnak”, de ilyesmiről hála, legyen az bármivel kapcsolatban, szó sem lehet]. Kitűnő érzéke volt, mondhatnám, született tehetsége az úgynevezett post Waste Land and Large Glass költészeti technikákhoz: a cut up-hoz és az alkémia művészeti mozgósításához. „Világ csodája”, mondaná Füst Milán, egy idegen nyelvi közegben — vagy inkább közegekben — mind az erdélyi, mind a vajdasági irodalom, — különböző individúomok — egy ízig-vérig mai irodalmat hozott létre, anélkül, hogy népi alapjait egy fél sor erejéig is megtagadta volna, és ez volt, ez a világcsodája Szilágyi költészetének természetes talaja. És mindjárt hozzátehetném ehhez, hogy ez egy természetes csoda, némi módosulással. Erdélyben az arannyá váltható középszerűség soha nem volt — most sem — válasz azokra az egzisztenciális lehetőségekre, melyek a nyelvet — és vele együtt egy kulturális identitást — kérdőjeleztek. Ezért az, hogy aki ott írt, az majdnem kivétel nélkül nemzetközi érvény86
