Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Cs. Gyimesi Éva: Legenda helyett - a műről

A költő belső szellemi drámája a kor értelmiségének tipikus konfliktushelyzetéből bontakozik ki: a humánum kiteljesedését ígérő eszményrendszer és a valóság alakulása, az értelem abszolút hatalmába vetett hit és a naponta megtapasztalt irracionalitás közötti ellentmondások tragikus átéléséből.

Költészetében a létezés végső kérdéseinek, a harmónia lehetőségeinek, én és a világ viszonyának tágabb, egyetemesebb horizontjára nem a megismerés folyamatos mélyülése, hanem az értelem itt és most átélt csődje nyitja a távlatot. És ez a csőd nem intellektuális kudarc csupán, hanem az előbbi, bensővé tett, eszményként elsajátított értékrend katasztrófája, ami után, a költő számára legalábbis, már nem adatik lehetőség, hogy kialakuljon a'megnyugtató harmóia. Ezért oly megrendítő a költő szellemi szabadságharca és vívódása a létezés alapproblémáival: mert nem filozófiai érdekű, hanem személyesen átélt, életértelmű küzdelemről van szó.

A kortárs olvasó ebben is önmagát fedezi fel. Ki nem ismerte meg fogékony, eszményekre éhes ijfúkorában az azonosulás forróságát, majd a meghasonlás kínjait? Kit nem ragadott el az emberi értelem hatalmának vonzása olyan magaslatokra, melyek később fájdalmasan viszonylagosnak bizonyultak? És hűséggel vállalt szolgálat közben nem ért-e bennünket is pofoncsapásként a tehetetlenség, a fölöslegesség érzete? Ezt a lényegében közös élményt ki-ki a maga személyes érzékenysége, erkölcsi teherbírása szerint, önmagára utáltán élte át, őszinteségének mértékétől függően szenvedte meg, és vonta le konklúzióit.

Az értelmiség egy nagy részének s magának az értelemnek ez a korántsem katartikus, inkább groteszk vagy abszurd drámája, a 20. század egyik legjellemzőbb szellemi-lelki élménye, Szilágyi Domokos költészetében az élveboncolás kegyetlen, megrázó őszinteségével fejeződik ki, és tanulságos mementóul szolgál. Ezért is igaz a költőt búcsúztató Szilágyi István megállapítása: „Ő volt belőlünk a legkérlelhetetlenebb 20. század.”

Ez a személyes és egyúttal századunk kelet-európai értelmiségére oly jellemző válság Szilágyi Domokos költészetében végérvényesen szétfeszíti az addigi szűkebb, inkább csak a jövőre orientált látószöget, és távlatot nyit a történelmet alkotó és ugyanakkor a történelemnek kiszolgáltatott ember ősi és örök gondjaira: megismerés és gyakorlat, eszmény és valóság, erkölcs és cselekvés, egyén és közösség konfliktusára. Ebben a távlatban teszi mérlegre újra meg újra azt, aminek végső finalitása elrejtőzött az értelem elől: az emberi minőséget, a humánum tartalmát és értékét a világtörténelemben. Mit ér a ráció, és mit ér az emberi nem összetartozását kifejező éthosz, mit ér a kultúra és a költészet szava, ha koronként, naponként vereséget szenved a haladónak nevezett eszmék, a vakhit és az erőszak terrorja közepette?

Ebből az értékpozícióból a bizonyosságokat megkérdőjelező, az egyértelműségeket tagadó, az érem színét és fonákját mindig együtt láttató, relativizáló világkép születik. Rendkívül gazdag, ősit és modernet ötvöző, széles skálájú költői szintézis ez.

A kétely és a tagadás, az irónia és a rezignáció modern attitűdje mögött most egyetlen, féltett, kikezdhető bizonyosságot sejthetünk: az emberiséget megosztó érdekekkel, a gyűlölettel és a fizikai erővel szemben mindig erőtlennek bizonyuló és mégis maradandó éthosz történelmi tradícióját, amivel a költő mindvégig azonosul, ám ugyanakkor folytonosan átéli sebezhetőségét és sérelmeit. Ez a minden tudásnál, ideológiánál fegyvertelenebb, de szellemileg elpusztíthatatlan „hatalom nélküli hatalom” olyan érték, amely elemi erővel támad fel egyre és teremtődik újra az egyén, az egyes emberek életében. De rendszerint eltér a társadalmi konvencióktól, minden ésszerű megalkuvásnak ellentmond, öncélúnak és ezért deviánsnak minősül: mindig magányos idegsejt, láncszem csupán az emberi összetartozás történelem alatti idegében. Akik a példát szolgáltatják, elbuknak, erőszak győzi le őket vagy egyszerűen a halál. De ezt az éthoszt éltetik a szó erejével a kultúra és a költészet legjobb hagyományai, amelyek Szilágyi Domokos költészetének oltóvesszőiként az eredeti tehetség törzsén a mai magyar líra sajátos ízű termését hozták. Ilyen értelemben is helytálló Szilágyi István fentebb idézett mondatának folytatása: „ő volt mibennünk a legnemesebb ősiség.”

78