Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Cs. Gyimesi Éva: Legenda helyett - a műről

példájára, de nem pusztulásának kollektív jelképpé avatott értelmében, hanem a költészetében élő szellemiség és éthosz értelmében — amelyet követni sokkal nehezebb, mert rendkívül igényes, de emberhez leginkább méltó.

* * *

Életművében az ember kezdettől fogva saját eszmélkedésének legbensőbb kérdéseire ismer: Ki vagyok, és mit érek én a világban? Mit és mennyit ismerhetek még belőle? Hol a határa? Van-e lehetőség, hogy tegyek is érte valamit? És mi az értelme? Egyáltalán, szüksége van-e rám a világnak? Hol a közösség, amely ezt megerősíti?

Ez a személyes, olykor megfogalmazhatatlan nyugtalanság, amely a serdülővel együtt ébred, és meg-megújul aztán valami végső harmóniát keresve, ami helyett sok esetben csupán a halál hoz megnyugvást: a mindenségre nyíló öntudatos szellem egyetemes gondja. Mit kezdjen az ember önmagával, fölismert lényegével, a szabadságával? Szeretné látni vagy legalábbis hinni, hogy ennek az értéknek rendeltetése van, valamire szolgál, tehát felelősnek érzi magát, mire szánja, milyen ügynek kötelezi el. Mert ha a világnak, a mindenségnek nincs célja vele, akkor értelmetlen a szabadsága, tehát értelmetlen az élete. Ha nem talál választ kérdéseire, tulajdon értékét sem tudja igazolni, és létezését az abszurdum halálnál is sötétebb távlata érvényteleníti.

Az öntudat méltóságának tartalma: szabadsága és felelőssége. Felemelő teher. Szilágyi Domokos költészete a létezés terhét megnyugvás nélkül hordozó, értékét szüntelenül mérlegre tevő elme küzdelmét fejezi ki. Én és a világ viszonyának azok a kérdései foglalkoztatják, amelyek a megismerés határait, a cselekvés lehetőségeit, eszmény és valóság, egyén és közösség kapcsolatát feszegetik, hogy választ találjon a végső kérdésre. Mi az értelme? Ebben a vonatkozásban mélységesen igaz, amit egyik méltatója így fejez ki: „Szilágyi Domokos volt rajtunk a seb, melynek kapuján a minőséggel kerültünk lázító kapcsolatba.” (Csiki László)

De hozzá kell tenni, hogy ennek az általa nyert közös távlatnak a társadalmi értékét csak egy sajátos történelmi korszak eszmei erőterében tudjuk igazán megérteni. Mert az emberi lét és a költészet úgynevezett örök kérdéseit olyan helyzetben teszi fel, amikor a társadalom értéktudatában a teljes bizonyosságnak vélt válaszok mögött végső soron az elbizonytalanodás vagy egy hamis értékrend uralkodik. A fasizmus és a háború borzalmai után új életre és jövőre ocsúdó kelet-európai ember törekvéseinek részeseként kezdi keresni a választ a megismerés és a gyakorlat legégetőbb gondjaira, a ma és a holnap viszonyára vonatkozólag, s ennek a történelmi térnek a szellemi impulzusai és kihívásai meghatározzák döntéseit, választásait és mélyreható emberi-költői válságait.

Ez az a sajátos helyzet és meghatározottság, amelyben felismerni véli a szükségszerű küldetést: részt venni a tökéletes társadalom eszményének valóra váltásában, felmagasztosulva a nagyra hivatott közösség álmait vigyázó költő nélkülözhetetlennek hitt szerepében. A korai szerepvállalást a történelem célelvű felfogása támasztja alá, miszerint lehetséges az emberiség legnemesebb törekvéseinek evilági beteljesülése, tehát fölösleges, hogy valamely transzcendens hatalomra bízzuk a gondviselést. Mértékadó az ember, a megismerő értelem, a tudás, amely a cselekvést áthatva képes megtervezni és irányítani a történelem menetét. A metafizikus Abszolútumot elveti, eleve kizárja, és az ideális emberi közösség értéke lesz az az arkhimédészi pont, amely meghatározza pályakezdő verseinek értékpozícióját, Én és a világ viszonyában pedig a „helyem van benned, helyed van bennem” otthonosságát.

Ám a kifejezetten irracionális hatalomba vetett hittel szemben ez a pozíció egy nem kevésbé irracionális alapon nyugvó világlátást jelent. Ugyanis a célelvű, evolucionista történelemfelfogás sem más, mint ésszerű ábránd, a túlvilág helyett értelmesen fölépített világi eszkatológia, melynek elfogadása a vallásosnál nem kevésbé hívő magatartást feltételez. A rációnak ez az eltévelyedése a mindenségben helyét kereső szellemet fájdalmas vargabetűre kényszeríti.

77