Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Cs. Gyimesi Éva: Legenda helyett - a műről
amely az irodalomban akkor is hatékonyan tölti be értékközvetítő szerepét, ha élete intimitásainak érdekessége szertefoszlott vagy a legenda megszűnt már hatni. Milyen bölcsen szól Dsida Jenő sírfeliratának utolsó sora: „Felejtsd el arcom romló földi mását”. A költő igazi, maradandó arca ugyanis ama versbeli arc, amely láthatatlan ugyan, de a költemények, az életmű egészén mégis átsugárzó fókusz, középpont. Ez az az éber és aktív értékpozíció, amelyből a versek alanya megítéli a világot, amely begyűjti, minősíti, válogatja, rendezi — formálja — a művek értékállományát. Olvasás közben nem a halandóval, hanem ezzel a tovább élő, „örök jelenné vált személyiséggel” folytatunk párbeszédet, aki addig él, míg kérdéseinkre, s az eljövendő olvasók kérdéseire válaszolni tud. Természetes, hogy az utókor érdeklődik és érdeklődni fog továbbra is a költő valóságos életének eseményei iránt, és kegyelettel fordul tragikus emlékéhez, de a művet sohasem ez a kegyelet őrzi meg, hanem a költő életéről mit sem tudó, beavatatlan olvasók, új és új nemzedékek spontán versélménye. Ez a versélmény annál mélyebb, s a mű annál hosszabb, minél kevesebb közvetítés kell ahhoz, hogy általa a világ és benne önmagunk megértéséhez közelebb jussunk. Mert a költő életének részleteire irányuló minden kíváncsiságnál fontosabb érdekeltség fűz bennünket a vershez, ha úgy tetszik, egy önző kérdés: létünknek milyen lehetőségeit, távlatait élhetjük meg a költészet univerzumában. Ez a mélyen egzisztenciális érdekeltség azonban kimozdulást is jelent egy adott téridőbe, és egyedi bőrbe zárt ömagunkból a másik személy, a költő felé, akit az alkotásban feltehetőleg ugyanazon érdekeltség vezérelt. Végül is ez az érdekeltséggel teli kimozdulás nem más, mint szabadságigényünk megnyilatkozása: a lehetséges, a hiányzó, a kellő távlatok és az olvasó részéről újrateremtő — aktus. A vers és az olvasó közötti termékeny párbeszédet ez a közös nevező teszi lehetővé akkor is, ha társadalmi-történelmi helyzetünk a költőétől különbözik, ebben a közös emberi szükségletben vagyunk örökre egymásra utalva. Hát még ha helyzeteink analógiája is összeköt egymással? Semmilyen intézményes közvetítés nem tudja helyettesíteni ezt a közvetlen és önkéntelenül megnyilvánuló egymásrautaltságot: a mű úgyis csak addig él, míg olvasói mohó igényét kielégíti. Mert az intézményes közvetítés a művet egy adott értelmezési séma szerint kanonizálja, hivatalosan értékké avatja, de egyúttal mintegy le is zárja azt, aminek természetszerű lételeme a nyitottság, hogy új meg új befogadók személyes olvasataiban friss lélegzethez jutva bizonyíthassa életképességét, vagyis az élményszerű megértés új meg új változatait hívja elő. Hiszen ahogyan változnak az idők, az olvasó nemzedékek, úgy változik az értelmezés kérdéshorizontja, amelyre a versnek válaszolnia kell, s amelyik vers néma marad, és többé nem válaszol, az kihull az emlékezetből. „A tükör is csak akkor él, ha van kit tükröznie” — írja Szilágyi Domokos — és valahogy így állunk a verseivel is. Az indulása óta eltelt időben folytonos a felismerés: költészete válaszol kérdéseinkre, tábora van. Mondják, hallgatják, értelmezik, fordítják a verseit. De a harminc év alatt már kimutatható a befogadói magatartás elmozdulása is, mely részben az életműben, részben a társadalmi viszonyokban és az irodalmi életben végbement változásokkal függ össze. Korai versei ma már másképpen hatnak, mint a maguk idejében, s a mai olvasók jobban értik érett költészetének formavilágát, mint a halála előtt. A három évtized alatt megjelent kritikák, tanulmányok is arról tanúskodnak, hogy műveinek értékelési szempontjai változnak, verseinek befogadása a korban végbement ideológiai mozgásoknak is alávetetten alakul. Mindez természetes és elkerülhetetlen irodalomtörténeti folyamat. De ezzel együtt tanúi lehetünk annak, hogyan fokozódott az olvasók értékérzékenysége, és ez nagymértékben éppen az ő érdeme, hiszen költészetében egyre gazdagabban bontakozik ki olyan értékek képviselete, amelyek az esemény, az imperatívusz erejével hatva mintegy vezérlő funkciót töltenek be. Ezt ismerte föl már halálakor, Szilágyi István. Hogy költészetének legjava — mérce, amely a művészet eszközeivel sürget bennünket, „életre ítélteket”: „nincs más menekvésünk, értékeink után föl kell nőnünk legjobb önmagunkhoz is.” Szilágyi Domokosnak nincs szüksége a mi legendáinkra, nekünk van szükségünk az ő 76
