Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Cs. Gyimesi Éva: Legenda helyett - a műről

minden más érték, legfőképpen a politikai jogok hiányában magasrendű kárpótlást jelent, ezért — a morális racionalizáció kényszere alatt — értelmesnek kívánja látni a szenvedést vagy akár a halált is. A kimagasló személyiségre hajlamos vágyálomszerűen ráruházni mindazokat a tulajdonságokat, amelyeket képtelen társadalmi szinten kibontakoztatni, így szárnyaszegettségéért egy-egy bálvánnyal kárpótolja magát, akinek sorsában — betegségében és halálában — a maga sorsának tipikus és egyúttal heroizált megnyilatkozását véli látni. A bálvány betegsége így sohasem megánnyomorúság, hanem a társadalmi bajok következménye, halála pedig — egyfajta messianizmus jegyében — értelmes áldozat, lázító mementó, tiltakozás.

Szilágyi Domokos élete és halála nem igazolja ezt a legendát. De azt sem állítom, hogy tudom az „igazságot”, sőt kételkedem, hogy akár a legvalóságosabb adatteljesség szavatolná azt. Mert a közzétett vagy ezután nyilvánosságra kerülő tények, életrajzi dokumentumok minden valódisága mellett is — értelmezéstől függően — más-más lenne az a bizonyos igazság. Könnyen lehetne például — a levelezésben nagy számban előforduló pénzügyi vonatkozások, anyagi segélykérelmek alapján — a „nyomorgó költő” tipikus és lázító képét megalkotni. Ám nyilván sokkal ellentmondásosabb, bonyolultabb a helyzet, minthogy egyértelműen megfejthessük. Hisz itt van, például, a betegség és az alkohol kölcsönös és megfordítható ok-okozati összefüggése vagy az a paradoxon, hogy „az erkölcsi felelősség költőjének” gyermeke, Kobak, miért volt rászorulva idegenekre, miért élt olyan hányatott életet. Nyilván nem lesz könnyű dolga az életrajzi monográfia írójának, amikor értékelnie kell ezeket a tényeket és az egymástól gyakran és élesen eltérő családi vagy kortársi visszaemlékezéseket.

Az életében felfedezhető ellentmondások, értékdisszonanciák valójában feloldatlansá- gukban maradhatnak csak igazak. Mert igaz talán, amit Lászlóffy Aladár állít, hogy a mesterségesen szerzett kikapcsolódás a költő számára feszültségoldó menedék, „adásszünet”, amely a regenerálódást szolgálja, de az is, amit nekrológjában ugyanerről Szilágyi István mond ki: „nincs tékozolni való talentumunk. Nincs szeszekkel tompítani muszáj elménk, nincs mérgekkel nyirkos őszi párákká égetni muszáj gondolatunk.”

Azaz: az ember szuverén személyiség ugyan, de talentumaiért felelős, és a velük való sáfárkodásról nemcsak önmagának kell számot adnia. Lehet tehát ítélkezni vagy megértőén mentséget találni ugyanarra a gyarlóságra, de az ellentmondásokat racionálisan feloldani nem lehet.

Egyetemes paradoxona az emberi létnek, hogy normateremtő, de ugyanakkor tetteinkben minduntalan normákat sértő lények vagyunk, mindennapi cselekvéseink gyakran ellentmondank a hittel vallott ideális értékeknek, az „erkölcsi világrendnek”, és saját mércéink alatt botladozunk. Mert az ember nemcsak erkölcsi lény: ösztönök, indulatok, vonzalmak és érdekek keresztezik erkölcsi vagy egyéb értékválasztásainkat, tudatos döntéseinket. Innen származik a mindennapi morál következetlensége, a folyamatos önazonosság hiánya. Egy élet ellentmondásainak, összeférhetetlen értékdimenzióinak megértéséhez nem rációra, hanem részvétre, irgalomra van szükség, amely abból a tudatból származik, hogy mindannyian esendők vagyunk, és a gyakorlatban csak nagyon ritkán tudunk megfelelni akár a magunk szabta normáknak, belső meggyőződésünknek is. És e paradoxon alól a költő élete sem kivétel.

Ám a műalkotásban, a gyakorlat késztetései, kényszerei alól felszabadulva, összeszedetten jut kifejezésre az emberi lényeg, a tiszta és koherens értéküzenet, amellyel az alkotó személyisége bensőséges összhangban áll. Lehet az élete bármilyen szövevényes, motivál- hatatlan tettekben is bővelkedő, az életmű ideális értékvilága, éthosza az, ami szubjektumának lényegi magvát, önazonosságát sűrítetten hordozza. Ennek a műbeli értékrendnek a teljességét nem gazdagíthatják, se nem csorbíthatják az életében feltárt pozitív vagy negatív mozzanatok. „Egy rövid élet leghosszabb nekrológja: a mű, a gyöngy, melyet kagylótürelemmel kihordott...” — írja életének egyik legilletékesebb tanúja, Lászlóffy Aladár. S ez minden életténynél értékesebb. Mert a költő legfontosabb tette: költészete,

75