Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Cs. Gyimesi Éva: Legenda helyett - a műről
Cs. Gyimesi Éva Legenda helyett — a műről X _A. rendhagyó végzet legendahőssé avatta, mielőtt még pontosan ismertük volna öngyilkossága körülményeit. Amit tényszerűen tudni lehetne, azt ködösíti a kortárs emlékezet. Jellemző, hogy halála közvetlen kiváltó okáról mindmáig nagyon eltérő vélemények keringenek, s talán csak az orvosi látleletből tudhatná meg az ember biztosan, mi is volt az a pusztító méreg. Ám a tragédia mélyebb motivációjára vonatkozólag, amiről egyébként a költő búcsúlevele sem adott felvilágosítást, a kortársak már-már egybehangzóan tudni vélik: Szilágyi Domokos önkéntes pusztulása „tiltakozás” volt, miattunk és helyettünk történt az „áldozat”. És itt kezdődik a legenda. „Halála — szól az egyik megemlékezés — jellemző adalék egy nemzetiség életéhez. Túlérzékeny volt, akárcsak az. Beteg — mondták rá. Soha azt, hogy belebetegedett. Elpusztul a vágytól, aki a mindenségre vágyik, s annak még a részeit is csak morzsánként kapja.” (Csíki László) A közvetlen utókor, íme, a kisebbségi létre adott válaszként, társadalmi érvényű gesztusként kezdi értelmezni a költő végső döntését, példaértékű tetté emeli a Kányafőn történteket! Közeli barátok, költő társak — Hervay Gizella, Vásárhelyi Géza, Csíki László — írják ezt a legendát, akik életében ismerhették az esendő hús-vér embert, a sokféle testi nyomorúság s az önpusztítás áldozatát. Mert mindenekelőtt önmaga ádozata volt — ahogy Lászlóffy Aladár írja, „önmaga keresztfáján” —, és ezt sokkal több közzétett vagy még közzé nem tett hiteles adat és tény támasztja alá, mint az idézett rendkívüli horderejű minősítések érvényességét. Ezek a minősítések valójában nem is illenek Szilágyira, mint hamis dicsfényt bizonyára el is hárítaná, és ironikusan legyintene a művei kronológiáját is figyelmen kívül hagyó stilizált jellemzésre, amely utolsó éveire, a befeléfordulás korszakára a tadatos politikai aktivitás mítoszát vetíti rá: „A fáradtságnak ebben az időszakában — írja Szépfalusi István — az ital- és a nyugtatószerek hatását tükröző tekintetét napszemüveggel és széles karimájú kalapjával leplezte mások előtt. Törékeny csontjai miatt Kolozsvárott végül elengedhetetlen kísérője a bot. De még ilyen állapotban is a kelet-közép- európai nemzetiségi kisebbségek időszerű kérdéseinek megoldását kereste” — szól a heroizáló megemlékezés. Ez, a halál különös nyomatéka által átminősített, romantikus portré alig hasonlít Szilágyi Domokosra, inkább az utókor közérzetére vall, aki a maga igényei szerint hajlamos elrajzolni és kisajátítani nemcsak azt, ami úgymond közkincs, az életművet, hanem a legszemélyesebb értéket, az életet is. Ahogyan Markó Béla írja az emlékkönyv kapcsán: „A vers sohasem elég a falánk isteneknek, a költő is kell ráadásul. Kell a falánk isteneknek, és fájdalom, kell a mindig példára éhes utókornak. Bár elég lenne a vers! Bár ne kellene a példa!” Nem a költőre, aki a kisajátítást is elbírja, hanem inkább erre az utókorra nézve szomorú tény, hogy a példára való éhség és a legendaszövés abból az értékvesztettségből származik, amelyben az önmegvalósítás, a hiteles társadalmi cselekvés lehetőségeitől megfosztott kisebbség él. Ennek számára — régi transzilván hagyomány — az erkölcsi példa értéke 74
