Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Szakolczay Lajos: „Olyan csendesen jársz, mint a halál” - Beszélgetés Nagy Máriával

ismered? — Mondom. Kiderült, hogy ugyanolyan jól ismerem, mint Váradi Emesét, aki évfolyamtársa és első nagy szerelme volt. Cirkuszok 1956-ban az egyetemen, Emesét kidobták, egészségügyi asszisztensnőképzőt végzett Szatmáron, és a bányai szülészeten dolgozott. O volt mellettem, amikor Kata született. A Szisz köteteit is tőlünk kapta meg, mert később nem tartottak semmiféle kapcsolatot. Mártának nagyon szép verset írt,, amikor Márta édesapja meghalt. A Zsoltár, vigasztalant. Székely Jánosnak ajánlotta Az ég, az ég címűt. Egyébként az őzszemű lány is Márta.

Aztán egymás után születtek azok a versek, amik benne vannak a Felezőidőben. Bukarestben járva bementünk a Kriterionhoz is, és mondta Domokos Gézának, lehet, hogy lesz egy kötet. Géza kitörő örömmel fogadta. így jelent meg a Felezőidő.

— Tehát a Felezőidő versei már Kolozsváron születtek . . .

— Igen. Sok vers íródott az Utunk Humorú tükör oldalára. Ezeknek jó részét nem válogatta be a kötetbe. A Quasi una fantasia Vásárhelyen a klinikán íródott, a Felezőidő ugyancsak, a Gyermekek szintén, a Requiem szintén. Sokat írt benn a klinikán, magával vitte az írógépet is, a pszichológusnőnek a szobájában dolgozott délután és éjszaka. A Felezőidő kezdősora, a „Kályhában tűz lobog” e szoba kályhájában lobogott. Hetente átugrottam Vásárhelyre, ennivalót, tiszta holmit, esetleg könyvet vittem. Délután beültünk ebbe a szobába, Szisz begyújtott, s gondolom az erős gáznyomás miatt dübörögve égett a tűz, nem lehetett nem arra figyelni, nem olyan megnyugtató, barátságos-családias tűzlobogás volt ez, hanem iritáló, hangos, uralkodó. Az Öregek könyve szintén Vásárhelyen íródott, a klinikán. Nekem részletekben, lapon vagy levélben küldte.

— Mennyi idő alatt írta?

— Körülbelül két hét alatt. Már régen nála voltak a Plugor rajzai. Nagyon szerette ezeket a rajzokat. Ha a kezébe kerültek, mindig fölbuzdult, hogy meg kellene már írni, mert milyen régen megígérte Pösönek (Plugor Sándor — P. S. becézése). Aztán ’75 tavaszán meglett, a júniusi Utunkban meg is jelent. Itthon előszedtük a rajzokat, szétteregettük a földön (több rajz volt, mint amennyi a kötetben megjelent), s ő sorba rakta a rajzokat és a kézirattal együtt elküldte a Kriterionhoz. ’76-ban lett meg a kötet.

— Mondhatjuk azt, hogy Szilágyi Domokos menekülése — ami valójában pihenés volt és alkotás a marosvásárhelyi ideggyógyintézetben — egy kissé a nemlétező utazást helyettesítette? Amikor ’72-ben a nyugat-európai útról hazajöttek, többször is beszéltünk. Voltak nálunk, s láttam mennyire fel volt dobva a sok élménytől. Egy rövid ideig nem ebben a nagyon szigorú társadalomban kellett élnie. Az idegklinikai bezártság nem valamiféle „nyitás” volt, tudniillik ott a társadalom törvényei nem érvényesültek . . .

— Nem így látom ezt a dolgot. Halálosan undorodott és utálta az egész klinikát, mert szörnyű körülmények voltak ott. Amint már mondtam, volt, hogy hetente kétszer is lementem Vásárhelyre. Telefonált vagy írt, hogy ezt és ezt vigyem, kézikönyveket és egyebeket. Utálta, de végig kellett kínlódni amiatt a bizonyos papír miatt a betegnyugdíjhoz, és ugyanakkor az is volt, hogy azalatt hátha meg tudja állni, hogy nem iszik. Es az elején valóban sikerült is. Nem ívott, felvitaminozták, egy kicsit helyrejött. De ott semmiféle nyitás nem volt számára; s a társadalom törvényeitől ott sem szabadult, nem is kellett neki a szabadulás, társadalmon kívül megszűnt volna költőnek lenni. Nem is akart a társadalomból elmenekülni. Csak emberek között érezte jól magát. Az, hogy legtöbbször hallgatott, csak azt jelentette, hogy fölöslegesnek tartotta a beszédet, ha nem mondott semmit. Olyan értelemben igazad van, hogy menekült volna az adott rossz társadalomból egy jobba, ki nem tenné szivesen, csak éppen az a baj, hogy nemigen létezik ilyen jobb társadalom.

— Nem az emberekről, a barátokról, a társakról van szó, hanem a nagyon szigorú romániai valóságról, a politikáról és az összes gyötrődésről.

— Ha a verseire gondolsz, őt nemcsak a romániai társadalom és valóság nyomasztotta. Bárhova kerültünk volna el a világba, lehet, hogy jobb lett volna, jobban élt volna, lettek volna jobb pillanatai, de az emberi lét tragikumától, az egzisztenciális tragikumtól sehol nem szabadulhatott volna meg. Én legalábbis így érzem ezt.

71