Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Szakolczay Lajos: „Olyan csendesen jársz, mint a halál” - Beszélgetés Nagy Máriával

— Az úgynevezett elmebetegségekkel úgy vagyok, hogy ki normális? Akit a kórlapja érdekel, majd kiássa a marosvásárhelyi klinikán. Csíky Csaba volt a kezelőorvosa, néhány éve kitelepedett Magyarországra, aztán elvitte az infarktus — fiatalon.

Szisz nehezen bírta az egy helyben topogást. Jöttünk-mentünk elég sokat, Batizra, amíg élt az édesapja (ott volt lelkész), később Szentgyörgyre (oda telepedett az édesanyja az iker-húgaival), Radnótra, Magyarláposra (a még ma is élő Pakuts Zsuzsánna tanító nénit látogatni), sokszor Vásárhelyre, nemcsak klinikára, Nagybányára.

Ami még őt tartotta, az 1972-es nyugati úrnak az élménye. Ha Szisz utazhatott volna, jöhetett-mehetett volna, az rengeteget javított volna a lelkiállapotán.

— Költészetének jelentős része, gyakorlatilag az utolsó pár év ide, Kolozsvárhoz és hozzád kötődik. Egy picit beszéljünk ezeknek a verseknek a keletkezési körülményeiről, vers és a család kapcsolatáról. Úgy hallottam, hogy a második felesége, Máthé Julianna nem akart elválni tőle, és ezért nem tudtatok összeházasodni.

— Hát igen, ez így volt. Érdekes módon nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy összeházasodjunk. (Egyébként igazán nem ragaszkodott a társadalmi konvenciókhoz.) Én egyáltalán nem, azt mondtam, hagyd a fenébe, mit érdekel ez téged? Hát nem mindegy? Hát mit számít az a papír? Öt évi különélés után automatikusan elválasztották volna. És ebben maradtunk.

A versek. Ez volna érdekes. Én úgy gondolom, hogy tulajdonképpen a költőkről nem is volna szabad így beszélgetni, ahogy mi most beszélgetünk. Én ellene vagyok minden feleségi, élettársi, baráti nemtudoménmilyen vájkálásnak. Nem tartom fontosnak. A legfontosabbak a versek. Osztom azoknak a véleményét, akik azt tartják, hogy egy költőnek- nem a magánéletét, a családi életét, a hálószobatitkait kell az emberek elé teregetni, hanem a verseit kell olvasni. Szisznek a költészete annyira az élete volt, hogy az, hogy naponta mi történt vele, valahogy nem fontos, mert valóban abból lettek ezek a versek, annyira az volt ő, ami a versei, hogy feleslegesnek tartom sokszor a mindenféle feltárásokat — most már ne vedd rossz néven, de így van.

— Ha nem is szereted az ilyesfajta kérdezgető zést, mindenképpen a költő utóéletéhez tartozik. Persze, a versek ettől külön, független életet élnek. A költő utóéletéhez hozzátartozik a versek keletkezéstörténete. Egy kicsit beszéljünk azokról a szerelmes versekről, amiket, legalábbis az én tudomásom szerint, hozzád írt.

— A Pogány zsoltárokat 1973 május közepén írta. Félrét lapokra. Később eldobta őket; általában mindent eldobott, miután megjelent, a gépelt kéziratot is. Lement a gyerekekkel a tömbházunk mögött még dúló építőtelep kies vidékére. Láttam az ablakból, hogy egy kövön ül és körmöl, aztán feljöttek, és ideadta a verseket, azzal, hogy ezt neked írtam.

— Hányat irt először?

— Mind a tizenötöt egyhuzamban írta.

— Egy délután?

— Igen. Az Utunk július 6-i számában meg is jelentek.

— Úgy tudom, hogy az utolsó sor miatt állítólag (a pletyka szerint) a cenzúra visszatartotta.

— Ez nem igaz, dehogy tartotta, az Utunk azonnal hozta, nagyon szép tördelésben.

— A Mária könyörögj érettünk ...”

— A „Mária kömyörögj érettünk” miatt esetleg lehetett volna alkudozás, tudtuk, hogy a cenzúra (cenz ura) mire érzékeny, és ő ugratott is, hogy vajon le fogják-e nyelni? Lehet, nem ismerték az Üdvözlégy Máriát esetleges ateista neveltetésük okán.

— De verset ajánlott?

— Verset ajánlott másoknak is. Nagyon mély barátság fűzte Strempel Márta (Beyer Györgyné) orvosnőhöz. Ő is nagybányai, mint én, és mint volt Váradi Emese. Mindkettőjüket nagyon jól ismertem, két-három évvel jártak fölöttem ugyanabba a magyar tannyelvű középiskolába Bányán, amikor még létezett. Szisz egy éjszaka mesélte, hogy van neki egy nagyon kedves barátnője, egyre kér, ne legyek féltékeny. És elkezdte mesélni, hogy ki az, hogy Vásárhelyen orvosnő, és hogy Márta. Kérdem, nem Strempel Márta? — Te honnan

70