Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Szakolczay Lajos: „Olyan csendesen jársz, mint a halál” - Beszélgetés Nagy Máriával

Elmentünk a Széchenyi téri snack-bárba, konyakot ivott, akkor még bírta, nem bírta? Én jóval később jöttem rá, hogy nem bírja a töményét. Nagyon sok mindenről beszélgettünk. Éjfél lehetett, mire beleuntunk az elég szemérmes lelki nagymosásokba. Kiderült, tulajdonképpen nincs hol aludnia. S akkor eszébe jutott, hogy Géza meghívta a Napoca szállóba, ott volt a bemutató utáni összejövetel. Elmentünk oda, lelkesen fogadták, félórányit, órányit ha ültünk. Hívtam, ha gondolja, nálunk alhat, bőven van hely a négy szobában.. Taxit fogtunk — akkor még lehetett, igaz, most megint lehet. Másnap nagyon későn kelt föl, és azt mondta, hogy ha az a fehérnép keresi, akkor én valahogy dugjam el őt. A leányzó meg is érkezett, irtó kínos volt, de azt kellett mondanom, hogy Szisz nincs itt. És Szisz valahogy itt maradt, nálunk maradt. Nem kellett erről különösen tárgyalni, megegyezni, természetes volt, hogy ez most így van. Négy vagy öt napig nálunk volt, ki sem mozdult a házból, és egyik nap azt mondta, Mária, ha gondolod, akkor én leköltöznék. Leutazott Bukarestbe, elhozta a holmiját, két vagy három hátizsákban könyvek, írógép, bőröndben ruhanemű. És aztán így kialakult az életünk. Én mindennap bejártam az Utunkhoz, gyakran jött velem, még a nyomdába is, amikor oda kellett mennem. Nem ismertem testközelből azt a betegséget (állapotot?), amit alkoholizmusnak szokás nevezni. Soha szemrehányást nem tettem neki. Egyszer elesett, összetört arccal került haza. Nagyon megijedtem, ő pedig mind csak azt mondta, többet nem teszek ilyet, többet nem teszek ilyet. Kértem, hagyjuk, ne beszéljünk erről. Egy alkalommal Szisz nem jött haza, aggódtam, féltettem az elesésektől. Elindultam az ismerősökhöz, egyikük azzal vigasztalt, hogy örüljek, ha havonta csak egyszer fog eltűnni.

— Korábban is voltak ilyen eltűnések? A barátoktól hallottam, hogy néha-néha elindult egyik városból a másikba; a nyugtalanság vagy a másik barát meglátogatása, vagy mi hajtotta, nem tudom. Szóval fölkerekedett, és azt hiszem, senkivel sem tartotta kötelezőnek tudatni, hogy hova megy és miért megy és mit csinál.

— Hát persze, hogy nem. Azt megtudtam, hogy Szisznek voltak ilyen szokásai, és hogy nem kell megijedni, mert ő előkerül. Amíg mi együtt voltunk, ez az egy eset fordult elő. De a fő gond az alvás volt. Nem tudott aludni. Sem elaludni, sem aludni. És ez szörnyű lehetett. Dolgozni általában délben, délután kezdett, és késő éjszakáig, volt úgy, hogy reggelig dolgozott. Reggel feküdt le, és aludt délig. Ez általában így ment, be kellett rendezkedni erre, hogy ez az életritmusa. Sok minden kínozta. Minden ízülete fájt. Gyógyszert szedett bőven, fájdalomcsillapítókat, nyugtátokat. Aztán volt olyan, hogy mialgiás roham, izomfájdalmak hol itt, hol ott, hol amott. Nem evett. Vagy csak alig. Ünnepnap volt, amikor kiadósabban ebédelt. Volt egy nagy bögréje, abban készenállott a mézes tea, mire felébredt. Mindig egy picivel több mézet tettem bele, s amikor szólt, hogy túl édes, csökkentettem a mézadagot, aztán kezdtem elölről. Gyakran mondta, hogy még egy fogyókúrás étrendet sem volt képes végigenni. A gyerekekkel minden nap foglalkozott.

— Tanította a gyerekeket?

— A gyermekekkel úgy beszélgetett, ahogy ezt minden normális ember teszi. Amikor Kobak nálunk volt egy kis időre (Gizi Váradon volt szanatóriumban, s beleegyezett, hogy Kobak itt legyen), angolul tanította.

Talán a klinikai bevonulásokról mondanék valamit. Szisznek úgynevezett nyugdíjas állása nem volt. Régebben az Igaz Szónál, Előrénél alkalmazták. Az írószövetségi tagság munkaviszonynak számított, ennek alapján kaphatott betegnyugdíjat, amit Méliusz, Maj- tényi Erik, Szász János közbenjárására meg is kapott, hogy azért csak legyen valami fix jövedelme. Ehhez persze passzus kellett, azaz betegségi bizonyítvány, azzal évente jelentkezni kellett megújítás végett a lakhely szerinti orvosi körzet nyugdíj-bizottsága előtt. A bizonyítványt egy-egy kórházi kezelés után kaphatta meg, ezért aztán kénytelen-kelletlen beutaltatott a marosvásárhelyi „elmére” körülbelül egy hónapra. Előnyei is, hátrányai is voltak ezeknek a hónapoknak. Perfúziókkal felerősitették, s 80-90%-ban mentesült az alkohol befolyása alól.

— O valóban beteg volt, vagy pedig csak . . .

69