Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Szilágyi Domokos: A Volga Nyugaton

Az eső Münchenig kísér. Negyed négykor Molnár Jóska irodájában csücsülünk az Oertlingwegen, az Aurora könyvkiadó és nyomda épületében. Molnár az asztalra tesz egy üveg ital: — Gyerekek, ne haragudjatok, rengeteg a dolgom, holnap Hollandiába kell mennem; igyatok, és vegyétek le a könyvespolcról, ami tetszik. — így is cselekedtünk. Jóska be-beugrott, de azonnyomban jött a titkárnő, hogy hívják ide meg oda meg amoda. Amidőn szabadulhat, kocsiba vágja magát, végigszaladunk a városon, megnézzük az olimpiai falu Kenzo Tange ihlette épületeit — München többi része ronda —, és elvezet a Schwabingba. Nordenstrasse 13, Pension Josefine, itt szállunk meg.

Tehát München. Itt talán megpihenünk egy kicsit. Végigrohanni föl s alá, Németországon — Skandinávián, mindezt harminc nap alatt, kissé zsúfolt. Hát most pihenjünk Josefine néninél. Ági a második, mi ketten a harmadik emeleten, kétágyas szobában. Lassacskán-lassúdadon összeszokunk. Erik pl. nem bír nyitott ablakkal aludni, én meg fulladok, ha nincs friss levegő. Összerázódunk.

Erik Hallstattban feledte a nyakkendőjét (1. reggeli hiszti). Most nyakkendőt vásárolni megyünk, útba esik a régi képtár (Alte Pinakothek) felé. Valami 7-8 márka, tiszta vétek. Kijövet Erik megjegyzi: — Ez a boltos zsidó. — Ühüm.

— hagyom rá. — Honnan tudjátok? — érdeklődik Ági. — Nézd meg a képét.

— Ági mint mai fiatalság csak ennyit jegyez meg szelídeden: — Fene essék a szemetekbe.

Utána a Régi Képtár. Nem vagyok útikalauz, de különben sem lehet leírni az ilyesmit. Csupán egy fölfedezésemre vagyok büszke: Bosch Utolsó ítéletének egy részletére (elég rozoga állapotban). Erik emiatt irigyel. Ő ti. — lányostul — végigszaladt minden végigszaladhatót (olaszok, németalföldiek stb., stb.), de ez elkerülte figyelmét. Az Új Képtárra már nem maradt idő. Kár. Stockholmban fogom bepótolni, egyedül. Fritz—Meyer—Weg 35, hol van ez? A taxisofőr se tudja. Hogy nem germán, első pillanatra látszik. Szóba elegyedem vele. Kiderül, hogy egyiptomi, tíz esztendeje vendégfuvarozik a bajor fővárosban. Nagyjából egyformán törjük kerékbe a nyelvet. — Nos, kikeresi a térképen Fritz—Meyer urat. Künn leledzik, az új tömbház-negyedben. A vezető udvariasan visszakérdez, honnan csöppentem oda. Mondom. Mire ő: — Sauseszku! Gute Politik! Sehr gute Politik! — egész úton. Borravalóstul 10 márkámba kerül. Katus néni szerint túl sokba. 50 pfennig — borravalóul — bőven elég.

Katus nénit azelőtt sose láttam. (Esetleg ő engem, de nagyon kicsi koromban.) Elhalt férje, Krizsán Sándor, Körösi-Krizsán néven vezércikkezett a Brassói Lapokban a két háború közt. Aztán Nyugatra mentek, a háborúban; laktak Kölnben (mellesleg Kölnre szólt a vízumunk), majd Münchenben végezték. Krizsán a Szabad Európánál, míg nem végzett vele a gégerák. Felesége ápolta; gyermekük nem volt, illetőleg Krizsánnak egy fia valahol München mellett. Az asszony idegei — évekig húzódott a dolog — fölmondták a szolgálatot. Kocsijuk volt, s egy alkalommal: baleset. Katus szabálytalanul előzött. Néhány bordája eltörött, a kocsi tropára ment, a biztosító pedig nem fizetett, nyilván.

Mindenesetre nagyon kedvesen fogadott. Már törte a magyart, keresgélte a szavakat — három évtized múltán nem csoda —, és meghívott másnapra vacsorára. El is mentem, vittem egy kötetet (a tegnapi puhatolódzás eredményeképpen). Csirkét sütött alufóliában. (Azóta sem eszem döglött baromfit. Nyugaton ez a legolcsóbb hús.) Elbeszélgettünk. Kérdeztem, miért nem jön haza. Azt mondta, nem utalnák át a rentéjét (nyugdíj). 600 márka. Az ott nem pénz, maga a lakás

21