Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Szilágyi Domokos: A Volga Nyugaton

1792-ből, Hallstatt makettje, kardok, kováspuskák — egyiknek csövére feszületet hegesztett az ájtatos vérengző —, üveg alatt boronaház (természetes nagyság), előtte szakállas alak hátizsákkal vagy átalvető-félével, féloldalra dőlve mereng, régi gyógyszerész-tégelyek, apró retorták, sószállító csónak, azaz hajó, Salzschiff, ismét viaszbabák, ezúttal népviseletben, a tó madárvilága, bányászegyenruha, fütykösnek beillő pisztolyok, menjünk ki a levegőre.

Őszi napsütés, vénasszonyok nyara. Eleddig szerencsénk volt, szép időt fogtunk ki. Lődörgők a tó partján, megírok néhány képeslapot, nézelődöm, mit vásároljak Eriknek ötvenedik születésnapjára. Egy kiló narancs tízötven, egy kiló szilva szintén, mit vehetnék, pénzem kevés, végül a helyi giccset istápolóm, tizenhárom nehéz schillinget pengetek le egy pálinkáspohárért — rajta Hallstatt színes látképe —, Ági ugyanis egy félliter cujkát hozott hazulról a nagy alkalomra, húszfokosat, a legbüdösebbikből, amit csak kapni lehet, Erik azt szereti, ma este egész Hallstatt bűzleni fog.

És lön.

Amíg Ági külön lakosztályában csinosította magát az ünnepi alkalomra, Erik kígyóbűvölő tekintettel nézte a palackba zárt bűzdzsint, én pedig pénzemet számoltam, de hiába, előre-hátra, oda-vissza csak húsz schilling jött ki. Erik beszállóit tízzel. Egy üveg bort hozni pillanat műve volt. Meg az enyém. Koccintottunk, és Erik, amint bemelegedett, nekilátott a lelki nagymosásnak. A lemezhez már több ízben volt szerencsém; most csak annyi változás történt, hogy a szöveg az ötvenedik születésnaphoz kötődött. Ilyenformán: — Ötvenéves vagyok, és összeírtam életemben egy csomó szar dolgot, hogy a fene egye meg ezt a rohadt világot — és így tovább, legalább egy negyedórán keresztül. Azután bejött Ági, és segített fogyasztani a bort. Erik túltette magát a túltenni valókon, a félliter cujka helyrebillentette lelki egyensúlyát, hogy stílusos legyek: hangulatának örvénylő hegyipatakja a borongás tükörsima lapályára ért, és vadvirágos tarka rétek között folydogált lassúdadon a holnap hímes virányai felé. Holnap tizenkilencedike, holnap jogunkban áll Németországba lépnünk, és meg is fogjuk tenni. Jóccakát.

Mondottam este kilenckor, úgyhogy reggel hatkor már kukorékoltam. Nemsokára Erik is fölkászálódott, tanulmányozta a térképet, vajon merre fogunk ma eltévedni? (Linz felé.) A szokásos reggeli áhítat (egy liter kávé) után csomagolás, irány Bad Ischl—Salzburg—München. Hallstattból egy alagúton kell tovább menni. Keskeny, csupán egyirányú forgalomra alkalmatos, várunk hát egy jó negyedóráig, hogy zöldre váltson a lámpa. Végre átvergődünk, és — mint eddig is — tovább kanyargunk a gazdag kurvák útján. Ez műfordítás; eredetiben kurvenreiche Strassénak hangzik. Negyed tízkor Bad Ischlben, a császári fürdővárosban (Szinaján vagyunk!) rátérünk a főútra. Salzburg előtt, az autópályára kanyarodóban, veszünk 39 liter benzint, 133 schilling, és robogunk, ellenkező irányban, Linznek. Az első helység Thalgau, itt visszafordulunk. München 152 km. Tizenegykor érünk a határra. A német élőnkbe áll, és elkiáltja magát: — Sztoj! — Orosz kocsi, farán az R betű nyilván Russland. És mit viszünk az üvegekben? Hol? Ott, a hátsó ablakban. Vizet, mondja Erik. Hallstatti vizet, teszi hozzá Ági. Az igazság kedvéért megjegyzem, hogy a víz még gráci. E szórakozás után megnézik a karrrte verrrdét, és szabad az út. Eső szemerkél. Első (és utolsó) esős napunk az egész úton. A Volga kivágja a százhúszat, fölmegy száznegyvenig, ráz, mint a veszett fene, bal oldalt csak úgy húznak el a kocsik.

20