Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Szilágyi Domokos: A Volga Nyugaton

lat, mulatnak a stájerek. (Út közben tábla: Staatsgrenze 400 m. — Hajts baloldalra, szólok Z.-nek, hadd mondhassuk el, hogy Jugóban is jártunk. Mert a Wein- strasse középvonalától balra már Jugoszlávia.) Fél öttől hatig üldögélünk, nézelődünk. Harmonika, hegedű, klarinét, háromnegyedes ütemű stájer muzsikára fegyelmezetten — vagy halvérűen: — táncolnak a stájer kirándulók. Hat óra. A zene hirtelen elhallgat, a mértékletes duhajok tüneményes-gyorsán összeszedik a retyerutyát, kocsiba ülnek és mennek haza. Öt perc alatt üres a csárda, csak mi ülünk ott mulyán és idegenül. Aztán eltakarodunk.

Hétfőn búcsú Gráctól. Indulunk az osztrák Sóvidékre. P. jóelőre, még levélben figyelmeztetett Salzkammergutra, jelesül Hallstattra, az ausztriai útiterv vázolásakor. Talán a hallstatti kultúra miatt? — találgattuk. No, most elválik. Addig is egy kis, tíz kilométer körüli kitérő Pürggre. Az utacska olyan keskeny aszfaltcsík, hogy ha kocsi jönne szembe, visszafarolhatnánk az országútig. Pürgg az itteni Sugásfürdő. Csak kissé nagyobb, jóval magasabban fekszik, jóval csinosabb, rendezett, tiszta. Vascsövön hegyi forrásvíz, megkóstolom, Erik készít néhány fölvételt, mehetünk. Bad Ausseén letérünk Hallstatt felé. Obertraun: Gyimesközéplok. Kaptatunk, lejtünk. Mintha Gyergyószentmiklósról mennénk Békásra, csupán a lépték más: akár repülőgépben ülnénk: 23%-os lőtő: 100 méteren huszonhármat esünk. (Hallstatt alatt — mármint déli irányban —, illetőleg fölött — mármint az ég irányában — a Dachstein 5 m híján 3000.) Aztán egyszerre előbukkan egy tó. A Gyilkos. Erik megáll, fényképezni, hátha nem lesz több ilyen. Dehogy nem lesz, most következik a java. Hallstatt 5 km. Ez már a Hallstätter See. Egy órakor robogunk be a városkába. Idényben fölkapott fürdőhely (különben nem csoda), lévén, hogy egy pohár szódavíz öt schillingbe kerül. Két szobát veszünk ki a Zöld Fához címzett szállóban, százkilencvenért. Nem is drágálljuk. Jó, hogy ennyi vízszintes hely akad — kivéve a tó tükrét —, egyébként csupán föl-le ugrál a tekintet a sziklákon. Mert föld sincsen, csak kő. (Meg só. Volt.)

Köröm közül ebédelünk, utána körülnézünk a helységben. A Volga körül apróbb csődület: ilyen állat még nem járt erre. Fölkapaszkodunk a lépcsőkön a szép gótikus templomhoz. Kertje a temető — coemeterium, cinterem —, s mert több hely nincs, a holtak csontjait idővel kiássák, és kupacba rakják a templom mögötti „csontházban”: Beinhaus, ossarium. Előkerül egy néni, ajtót nyit. Ezerkétszáz koponya vigyorog ránk (legtöbbnek hiányzik az alsó állkapcsa), a koponyák alatt keresztben a lábszárcsontok, akkurátusán, mint az életveszélyre figyelmeztető táblákon. Azzal a különbséggel, hogy a homlokok ki vannak pingálva kék festékkel (vagy tintaceruzával?): babérkoszorú, kereszt, fölirat: Maria Eder,geb.

3. April 1890, gest. 3. Febr. 1915. Túlvilági giccskiállítás, megvásárolható színes képeslapon. Haragosainak elküldheti az ember. Sajnálom rá a pénzt. Vagy talán senkire se haragszom ilyen nagyon?

Amint elbúcsúzunk a feszület előtti villany-örökmécsestől, a csont-házőrző néni dugja markát orrunk elé. Gyerünk a múzeumba. Két részlege van, pusztán helyhiány miatt, mert mindkettőben értékeknek és giccsparádénak ugyanaz a keveréke. Bejárat fölött a kétfejű tyúk. Fénykép: Dr. Friedrich Simony, 1813— 1896, Erschliesser des Dachtstein-Gebietes seit 1843. Hallstatti ősember, cölöpmaradványok, eszközök, edények, bronz ékszerek, fekete kerámia, bronz laskaszűrő, római pénzek, kánai menyegző viaszbabákban elbeszélve, mű-terrárium, bá- nyászlámpák-sisakok, kitömött zerge, egyéb négylábú és szárnyas, bérelszámolás

19