Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 8. szám - Szilágyi Domokos: A Volga Nyugaton

tan. Azazhogy bibi van: épp aznap búcsú Máriacellen, Mindszenty prédikál, a közönség nagy része oda ment el, már hetekkel előbb befizettek az útra. Mind- szentyvel nem vehetjük föl a versenyt, de sebaj, vigasztal P., a minőség itt maradt, kevesen lesznek, de válogatott cigány legények. Este, amint megszemléli tíz főnyi hallgatóságunkat, biztat: — Mehet, gyerekek, nehéz fajsúly.

Addig is külön válunk. Erikéket egy másik Erik veszi pártfogásába, egy antiszemita Erik, sőt Erich, és vérmesen szidja a zsidókat lépten-nyomon, úgyhogy a mi Erikünk — másnap — kénytelen torkára forrasztani a szót. Engem Z. mérnök ültet kocsijába (vegyész, egy szigetelő-gyárban dolgozik), kirobogunk Pirkára. Falu, úgy 20-25 kilométerre Gráctól. Emeletes villa, udvar, kert, háziállatok. Asszony, öt-hatéves kisfiú. Az asszony pompás e-é-ket ejt. Vasi tájszólásban beszél — most megfigyelhetem a hátraható hasonulást (zöngésülés: légvár, tezs- vér, id van Vazs megye). Kassán született, négyéves korában került Vazsba. — Megmutatják a vendégszobát. Fürdőm, átöltözöm, uzsonnázunk, Z. cseresznyepálinkával kínál, nem, ezt majd csak munka után; és nem izgul? — kérdi az asszony, — mitől? ugyan, láttam már karón varjút, — jaj, istenem, engem megölne az idegesség; nohát, ilyen olcsón sem voltam még hős.

Aztán kászálódunk. Egy kávéház klubtermében lesz a fölolvasó est. Kirakjuk az ide szánt könyveket (a házigazdák, persze, mindenütt dedikált példányt kapnak), P. is itt van, Ági kikencélve, fehér babos sötétkék ruhában, Erik úgyszintén puccban, kezdhetjük. P. üdvözli a keleti vendégeket, nagyon örvendünk, hogy eljöttetek hozzánk, ó, mi örvendünk, bizonygatjuk Erikkel vállvetve, dehogyis, mi örvendünk, udvariaskodgatunk perceken át, aztán berekesztem: jól van, ha ketten is mondják, hogy részeg vagyok, hazamegyek és lefekszem, kezdhetjük. Erik olvas, én is olvasok, a hallgatóság csakugyan nehéz fajsúlyú, megpróbálkoz- hatom A prófétával.

Aztán testületileg átvonulunk a Landhauskellerbe (Grác Stájerország fővárosa). Ki vörös, ki fehér bort kér s vacsorát — én vajjal áttört gorgonzolát, előételnek, fő fogásnak ugyanazt, a hangulat emelkedőben, P. hamarosan távozik, még dolga van, reggel pedig siet vissza Bécsbe, szervusz, a viszontlátásra Bécsben október 21-én, ott lesz az utolsó fölolvasás, ha megérjük, most már saját hat lábunkon kell megállnunk, viszlát.

Éjfél után fél kettőkor értünk haza Pirkára. Reggel fél kilenckor ismét útra készen. Z. megetette az állatokat, most bemegyünk városnézni. A főtéren, a városház előtt Erzherzog Johann szobra. Az itteni Széchenyi, magyarázzák, csak postamesternőt vett feleségül. Széchenyiről Kossuthra terelődik a szó: a gyermekeknek vasárnapi iskolában tanítanak némi magyar történetet, de Kossuthot említeni tilos, Kossuth még ma is rebellis. Ja, ja, so, so. Csakugyan nem udvariaskodták az este: amilyen anyagi jólét, éppolyan szellemi nyomor van itt. A pestieket utálják (nemcsak ezek, hanem a nyugati magyarok általában), de a legrondább pesti zsargont beszélik, német (respektive norvég, svéd stb.) szavakkal keverve. Pestről különben nem is járnak ide írók, részint a kölcsönös utálat miatt, részint pedig miért jönnének ide — vagy Bécsbe vagy Salzburgba —, ha például New Yorkba mehetnek vagy csak Párizsba is. Mi pedig mehetünk Segesvárra. Szebb, mint Grác.

Egyelőre azonban máshová megyünk: délnek, Maribor-Marburg felé, a júgosz- láv határra; egy Leibnitz nevezetű kis helység mellett fölkaptatunk a szőlőhegyekbe — itt a borvidék, vasárnap, egy csárdában megtelepszünk, szüreti hangúid