Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Martos Gábor: Pótszék(es) előadások (Egy amatőr színjátszó csoport története, avagy helyzetjelentés a profi és az amatőr színház határmezsgyéjéről)
visszajelzésekkel — vagyisháthogy: kritikákkal — támogassa. Amatőr kritika meg ugye nincsen .. . (Illetve ... hát szóval: néha, mint a színház ... Na hagyjuk.) Gyorsan le kell szögeznem: nem vagyok kritikus (még amatőr sem). Nem tudok, nem is akarok kritikát írni. De hetedik éve kísérem figyelemmel — s nem tagadom: baráti alapon, tehát elfogultan — egy amatőr színjátszó csoport munkáját, így be tudok számolni a sok közül egy társulat — talán valamelyest modellértékű? — történetéről. Bízom benne, hogy talán ez sem lesz érdektelen ... * * * 1982 ősze: új évad indul a kecskeméti Katona József Színházban. Új évad, új tagok — köztük egy rendezőasszisztens: Mózes István, aki az ezt megelőző néhány évben már kijárta választott hivatása, a színház tanulóéveit; előbb a Népszínházban Ruszt József, majd Győrben Szikora János mellett volt asszisztens. (Kevés ennél jobb — ha úgy tetszik: profibb — iskolát kívánhatna ma bárki is magának ezen a pályán ...) A kecskeméti színháznak az 1982/83-as évadra frissen kinevezett új főrendezője is van: Tömöry Péter. Ambiciózusan, sokat akaróan lát munkához, s közben azt is tudja: megnövekedett profi színházi elfoglaltsága sokszor meg fogja majd akadályozni amatőr színjátszó körének vezetésében. Ez a csoport az Erdei Ferenc Megyei Művelődési Központban működik, másik eltartója — és egyben a tagság fő bázisa — a Gépipari Automatizálási Műszaki Főiskola. Tömöry szereti ezt a lelkes társaságot, nem akarja, hogy profi főrendezői leterheltsége miatt ezek a gyerekek járjanak rosszul, az első őszi próbára magával viszi tehát színházbéli asszisztensét, hogy legyen segítségére az amatőrök között is. így indult el Mózes István amatőrszínházi pályája. Tömöry aggálya ugyanis beigazolódott: profi színházvezetőként alig maradt ideje amatőrjeire. így a csoport foglalkoztatása gyakorlatilag teljesen Mózes kezébe csúszott át; s ezt Tömöry is olyannyira belátta, hogy a csoport tavasszal bemutatott „évi rendes” előadását egyedül Mózes nevével fémjeleztette rendezőként. Emlékszem ennek az előadásnak az egyik főpróbájára. A darab — mit ád Isten — Tömöry Péter író Vőlegényfogó című színműve volt. . . (Persze egy amatőr társulatban a darab választást prózai szempontok befolyásolják; olyan darab kell, amelyikben pontosan annyi a szerep, ahány aktív tagja van a csoportnak; olyan, melyben minden közreműködő megtalálja szerepében a játék és a siker itt semmi mással nem pótolható örömét; olyan, melynek díszlet-jelmez-kellék igénye nem készteti határozott fejcsóválásra a működtető intézmény gazdasági vezetőjét — bár ez az utóbbi már a profiknál is így van ...) Mindenesetre ez a — Tamási népi játékainak hangulatát idéző — Tömöry-vígjáték nagyon is alkalmasnak bizonyult az első közös munkára; vaskos humor, jól pergő cselekmény, szerelem ... s az előadásban mindez megtetézve a színpadi élő zene mindig ható bájával: ahogy Kiss Ágnes lámpalázas sértődöttséggel a többieknek mindig hátatfordítva húzott hegedűjén valami szörnyű keservest... És hát persze közben a darab tisztességgel „el volt játszva”. Nagyon jó hangulatú volt az a főpróba; várható volt a bemutató sikere. Ám az elkövetkező szakmai siker azt hiszem még a csoport számára is váratlanul jött: az 1983-as kiskőrösi Megyei Színjátszó Találkozón az előadás Országos Arany minősítést kapott, Mózes Istvánnak pedig — élete első önálló rendezésére — a legjobb rendezés díját adta a zsűri. És mindezek tetejébe ott volt még a Sántha Józsefnek adott díj is. Nem tudom, adtak-e valaha amatőr fesztiválon legjobb epizódalakítás díjat, mindenesetre Sántha ezt kapott. Mint minden nézőjét, nyilván a zsűrit is lenyűgözte kis játékával. Igaz, nem volt semmi, amit kitalált. (Vagy Mózes találta ki? Vagy együtt találták ki? Végül is az előadás szempontjából ez már mindegy.) Mert hogy valaki a pléhbögréjét, amiből az előadás alatt sokszor és sokat iszik, azt két ivás között úgy kezelje, mint a kutyáját... Hogy mindig gondosan kikösse a széke lábához, hogy el ne csámborogjon; néha meg is nézze: ott van-e még; aztán lehajoljon, kibogozza, megtöltse, igyon belőle — és megint elölről... És ráadásul ezt a 80
