Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Martos Gábor: Pótszék(es) előadások (Egy amatőr színjátszó csoport története, avagy helyzetjelentés a profi és az amatőr színház határmezsgyéjéről)
Martos Gábor Pótszék(es) előadások (Egy amatőr színjátszó csoport története, avagy helyzetjelentés a profi és az amatőr színház határmezsgy éj érői) ^ JLz alábbi írás egy mai magyarországi színházról szól; a köznapi szóhasználat szerint egy úgynevezett amatőr színházról. S mivel ez a fogalom gyakran fel fog bukkanni a továbbiakban, úgy érzem, elöljáróban nem árt tisztázni néhány kérdést, hogy legalább — író és olvasó — egyre gondoljunk majd bizonyos szavak használatakor. Itt van mindjárt az első probléma: mi az, hogy amatőr? És ugyanakkor már: mi az, hogy profi? Mitől profi az egyik, mitől amatőr a másik? Hogy például az amatőr rossz; esetleg csak: rosszabb ... minél? Mondjuk: a profinál? Nem hiszem; nem hihetem már csak azért sem, mert jómagam például egyik legnagyobb színházi élményemet éppen két szegedi orvos-egyetemista Mrozek-előadásának köszönhetem. (A Hollmann Endre és Krékits László által előadott Emigránsokat érzésem szerint külön fejezet illemé meg az egyetemes magyar színháztörténetben ...) Ráadásul akkor — a „rossz” szinonimájaként — a legprofibb színház is lehet esetenként „amatőr” ... Vagy attól lenne amatőr az amatőr, hogy „nem abból él”? Hát van még egyáltalán ebben az országban olyan színész, rendező, egyáltalán: színházi ember, aki „abból” él? Mármint abból, amit a színpadon megkeres. Alig hiszem. Abból ugyanis általában — egészen egyszerűen — nem él meg. Jönnek tehát — jobb esetben — a „társművészetek”: a film, a tévé, a rádió, a szinkron; kevésbé jobb esetben az olcsó (mármint művészileg olcsó, pénzben annál „drágább”) haknik; szélsőséges esetben a könyvírás, a butik, a vendéglátóipari egység ... (Ráadásul akkor ez az ország — nemcsak színházi értelemben — tele van amatőrökkel: olyanokkal, akik nem abból élnek, amit — úgymond — hivatásszerűen csinálnak.) Vagyishogy akkor az lenne az amatőr, aki nem hivatásszerűen „csinálja” a színházat? Na de lehet-e egyáltalán a színházat nem hivatásszerűen, azaz — hogy ugyanennek a szótőnek egy másik alakjával fejezzük ki — elhivatottsággal csinálni? Sajnos a példák néha azt mutatják, hogy lehet (és nem csak az amatőrök között!), de akkor az olyan is! Olyan: „amatőr” (a szónak itt előbb elsőként elutasított értelmében)... Igazi színházat viszont csakis hittel, lelkesen, szeretettel lehet (érdemes!) csinálni. Aki pedig így csinálja, annak meg édes mindegy, hogy azért kapja-e a fizetését. Az ugyanis az örömért csinálja; a saját és a néző öröméért. Szerencsére ilyenek is vannak; profik is, amatőrök is. Többnyire külön-külön, vagy néha kivételes helyzetekben együtt. Aztán van itt még egy kérdés elöljáróban: magának ennek az írásnak a kérdése. Mert a profi színházra ugye hivatásszerűen figyel a (profi) kritika. A profi kritikusok ugyan néha egy-egy kiemelkedő amatőr társulat egyes előadásaira is nagy kegyesen rávetik a pillantásukat (elsősorban azokra, ahol éppen sikk „ottlenni”), csakhogy az esetek nagyrészében ezek az előadások is jórészt visszhangtalanok maradnak. Csak nagyon kevés amatőrnek jut(ott) osztályrészül, hogy a profi kritika értékelésekkel, további működését is segítő 79
