Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Ittzés Mihály: Zenei élet Kecskeméten a XIX. század végén

operaalkotások egy-egy részlete jutott el ide ilyen gyorsan: Mascagni és Leoncavallo műveinek népszerű darabjai kaptak helyet a kecskemétiek repertoárján.

Egészében azt mondhatjuk tehát, hogy a századvégi, a száz évvel ezelőtti kecskeméti zenei élet eléggé tipikusan bontakozott ki, élt és halódott. Fő tényezőjét az amatőrök, a többé-kevésbé képzett zenetanárok, színházi és katonazenészek jelentették. Alkalmai inkább a társadalmi és társasági élet szórakoztató és ünnepi-reprezentatív részéhez tartoztak. Zenei tartalmát a másod-harmadosztályú, könnyen befogadható népszerű nyugati, főként németes ízléssel írt darabok jelentették egyik oldalon, a másikon az igazinak, legmélyebben hagyományosnak és nemzeti szellemet hordozónak vélt, de valójában ugyancsak kisigényű népies műdal- és megkésett verbunkosirodalom képviselték.

Mindez jogossá tette a kitűnően képzett, tehetséges muzsikus, Szent-Gály Gyula zúgolódását és arra való törekvését, hogy megteremtse a magasabb zenei képzés műhelyét: a zeneiskolát. (A hosszan idézett kortárs tanúság szerzője 1863-ban született Szegeden. Az 1880-as évek végén jött először Kecskemétre. Közben 1893-ban szerzett diplomát a budapesti Zeneakadémián. 1909-ig volt itt zeneiskolai igazgató, utána Miskolcon töltött be hasonló munkakört. 1919-ben hunyt el. Daljátékait Budapesten mutatták be. Többek között a Kada Elek szövegére írt Helyre asszony címűt, 1907-ben a Király Színház. Értékes zenepedagógiai munkásságát zeneelméleti tankönyve is jelzi.)

Szent-Gály a zeneiskolát már nemcsak magánkezdeményezésként, hanem a város által fenntartott hivatalos intézményként akarta létrehozni. 1890-ben kelt röpirata után 1892- ben vált biztatóvá a helyzet, amikor a közgyűlés a zeneoktatás ügyeivel foglalkozó bizottság kiküldésével bízta meg a tanácsot. A bizottság elnöke Lestár Péter királyi tanácsos, polgármester lett. Tagjai a város kulturális életének jeles személyiségei, lelkes zenebarátok voltak. Pályázatot hirdettek 1893-ban, amelyre egyedül Szent-Gály küldött be komolyan mérlegelhető tervezetet. így az ő vezetésével alakult meg 1894-ben a városi zeneiskola. Lestár Péter polgármester még megérhette, hogy egy jó ügy, amelyhez nevét adta, a megvalósulás útján az első biztató lépéseket megtegye. Bizonyára ő is felismerte azokat a lehetőségeket, amelyek a zenei nevelésben rejlenek, s nemcsak hivatalból foglalkozott a kulturális életnek ezzel a fontos kérdésével.

Mai, sok gonddal küszködő, bár a száz év előttinél sokkal fejlettebb és — főleg hivatásos formáiban — gazdagabb zenei életünk, eredményesebb zenei nevelésünk előzményeit azokban a törekvésekben és kezdeti eredményekben találhatja meg, amelyekről itt szóltunk. (Akkor is volt minden iskolában valamilyen énekkar, sőt — ami ma nincs: zenekar is! Ma a gépzenei kiszolgálásra álltunk át, túlságosan kihasználva a technikai fejlődés kínálta lehetőségeket...)

A zeneiskola alapító igazgatója az intézménye első tanévéről szóló beszámolóban Cho- ván Kálmánt, a kiváló zongoraművészt és pedagógust idézi. Végezetül, emléket állítva az előttünk járóknak, magunknak pedig figyelmeztetőül e mondatokat idézem. Figyeljük, mintha Kodályt olvasnánk néhány évtizeddel későbbi, a zenei nevelésért, a zenekultúráért síkra szálló cikkeinek valamelyikéből:

„A zenét tehát nem szabad valami divatcikknek vagy az általános nevelés puszta függelékének, vagy pedig unaloműző foglalkozásnak tekinteni, amint azt sokan helytelenül teszik. Sőt ellenkezőleg, a zene az általános nevelésnek lényeges kiegészítő és segédeszköze, amennyiben az igen sok lelki tehetséget foglalkoztat és fejleszt, a kedélyre képző és nemesítő hatással van s helyes tanmódszer mellett az kimeríthetetlen szellemi élvezetek forrása lesz.”

Ma ott tartunk, hogy ezt a régi bölcsességet újra megtanuljuk, megpróbáljunk érvényt szerezni neki. Hátha egyszer sikerül...

Megjegyzés: Dolgozatom első formájában előadásként hangzott el 1986 november 21-én, a Kecskeméti Városi Tanács által rendezett Lestár Péter-emlékülésen. — I. M.

78