Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Kántor Lajos: Riport - szorítóban (Beszélgetés Beke Györggyel)
felelték neki, hogy ezt nem lehet. . . Akkor fogta a készülékét és felvitte a postára; tessék, nézzék maguk, ha kedvük tartja ... Hozzászoktam a packázó hivatalokhoz, amelyek művészi tökélyre emelték az állampolgárok gyötrését, a fűtetlen vonatokhoz, takarítatlan járdákhoz, amelyeken lábát töri az ember, az üres boltokhoz, autóm szűkös benzinadagjához, a naponta váltakozó törvényekhez, amelyek éppen csak jogbiztonságot nem adnak, és furcsa módon mindig az állampolgárok rovására változnak, romániai sajátosságként, visszamenőleges érvénnyel.. . Mindezek nyilván nem az én „kiváltságaim”, e tekintetben félig-meddig még egyenlőnek is érezhetem magam az ország minden más lakójával, habár azért számunkra, magyaroknak kijár valamelyes, inkább több, mint kevesebb „többlet” is... Nem akarom itthagyni, hát lélekben magammal viszem történelmi örökségemet, az öreg köveket a Szent Mihály templom boltíveiből, szülőfalum szomorúsággal szemlélt, mert minket kiszorító változásait, az uzoni temetőben sorakozó sírokat, amelyeket minden látogatásomkor felkeresek; érkezéskor beköszönök, elutazáskor elbúcsúzom, mint ahogy az élőktől illik. . . Viszem magammal az olvasók tekintetét, szavaikat, amelyek forró hangulatú találkozókon ragadtak belém, minden pénznél busásabb fizetségként. Esztendők óta nem engednek az olvasók közé, szülőfalumban tartottam az utolsó találkozást, maga a megyei első titkár, Rab István üldözött ki onnan, hétfalusi csángó születés, akit valamikor barátomnak is képzeltem. . . Még a könyveim ellen indított hajszával is kedvem lenne — legalábbis egy újabb szívinfarktusig — szembeszegülni. Nem riasztanának ügyészségi kihallgatások, furfangos törvényszéki idézgetések, ijesztgetések, azt sem közölve, milyen vétkemért. (Mint ahogy két elkonfiskált írószövetségi díjamért sem kaptam legalább — magyarázatot.) Semmiképpen nem gondolnék elmenésre, ha pap lennék, aki még szólhat a szószékről, tanár, aki felállhat még a katedrára, szakmunkás, mérnök, aki előtt még nyitva a gyárkapu, orvos, aki Erdélyben gyógyíthat, magyar sorsosai között, és nem Moldvában kell kilátástalan magyar jövőnek elébe néznie, ha még mindig munkában álló szerkesztő lennék, aki magyar betűket írhat le, ha csonkák, bénák is a szavai, aki ha nem is szólhat már szíve és lelkiismerete szerint, legalább meggátolhatja azt, hogy szív és lelkiismeret nélkül valók a magyarság nevében szólni merészeljenek. Nekem azonban a tollat tépték ki a kezemből! Nem sorolom fel Neked öt meggyilkolt könyvemet és a megjelentek ellen indított hajszákat. Az együttérzés nevében megismerte ezt a szomorú históriát a maga idejében a magyarországi és a nyugati olvasó és a szabad rádiók jóvoltából eljutott híre az erdélyi magyarokhoz is. A Hét vezetőségének, Huszár Sándornak és Horváth Andornak az eltávolítása után, ami olyan furfangos módon történt, hogy egy székely tréfacsináló sem tudta volna kitalálni, sorozatos megaláztatások vártak engem is a lapnál, írattak velem egyfolytában, hiszen nagy volt a fizetésem, de a sajtóirányítás ördögi alakja, Koppándi Sándor egy tizedét sem engedte közölni. Hatvanadik évem küszöbén sugallták, hogy menjek nyugdíjba. Igaz, az új főszerkesztő, Lázár Edit valamelyest enyhíteni próbálta az elválást: azért írjak néha a lapjában, ajánlotta. Ugyanbizony mit írhatnék? Az ügyészségen világosan megmondták volt nekem hamarosan, mit kérnek tőlem ... Ez lett volna az ára annak, na, nem a régi hangomon való megszólalásnak, a nemzeti öntudat hirdetésének, hanem annak, hogy egyáltalán közölhessek. Egészségemet megtapostattam, de a lelkemet nem viszem vásárra! Végig arról beszélgettünk itt, hogy miben és mennyiben kellett megalkudnia a magyar toliforgatónak az elmúlt negyvenöt esztendőben Erdélyben. Ha legalább a hetvenes évek legelejének sajtóviszonyai térnének vissza, sóhajtozom néha. Pedig abban az időben csonkítgatta módszeresen kéziratainkat — bizalmas feljelentésekkel — Pezderka Sándor. Mégis örültünk, hogy valamennyit csak megmentettünk üzenetünkből az olvasóknak. Vajon lehetne-e ott folytatni ezt a bújócskázást a mondanivalókkal, ha valami csoda folytán a cenzúra a hetvenes évek elejének szintjére szelídülne? Az a hang, amit akkoriban még bátornak éreztünk, immár árulásnak tetszhetne. Most nem kevesebbről van szó, mint iskoláink végleges megsemmisítéséről, anyanyelvűnk kiirtásáról, és ezzel 57
