Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Kántor Lajos: Riport - szorítóban (Beszélgetés Beke Györggyel)
majd átadta a Contemporanul című, akkoriban rangos román kulturális hetilapnak, ahol csonkítás nélkül gyorsan megjelent. Vajon az váltotta volna ki a központi román kommunista pártlap és a bukaresti magyar nyelvű, de nem magyar szellemű napilap szerkesztőinek ellenszenvét, hogy az interjúban végig, következetesen kölcsönös megismerésről, tényleges egyenjogúságról, írók őszinte kéznyújtásáról van szó? Hová lett azóta a Tolmács nélkül lapjairól sugárzó derű az együttélést, barátságot, magyar—román viszonyt illetően? Értő tanulmányt olvastam a Kortárs 1988. évi júliusi számában, Fodor István tollából: Magyarok — mai román regényekben. A rendkívül jól tájékozott (alighanem erdélyi) szerző sorra veszi az utóbbi években megjelent, az erdélyi valóságot tudatosan eltorzító, a magyarságot egyenesen rágalmazó, a magyarság ellen nyíltan uszító román regényeket, hogy a román irodalmi közhangulat gyökeres megváltozását illusztrálja. Nem minden román író esett a nyílt nacionalizmus csapdájába, de kétségtelenül az uszítóknak van szabad hangjuk napjaink román sajtójában, könyvkiadásában. A tanulmányíró egy irodalmi szintű elfogult regényt is bemutat, D. R. Popescu munkáját, az Óraiul ingerilor (Az angyalok városa) címűt, melynek legjobb lapjain „a nemzetek és emberek közötti gyűlölködés megállíthatatlanul pusztító angyala figyelmeztet a téves utak el- és kikerülésére”. Fodor István tanulmánya végén a Tolmács nélküli említi. Véleményével mindenképpen egyetértek: „Innen, vagyis D. R. Popescu regényétől lehetne újrakezdeni azt az interjúsorozatot, amelyet Beke György 1972-ben a bukaresti Kriterion kiadásában magyarul és románul még közölhetett, Tolmács nélkül címmel, akkoriban hitelt érdemlően, hittel és meggyőződéssel. Egy új írói interjúsorozatot azonban az említett regényekre való rákérdezéssel kellene kezdeni. Jócskán felgyűlt a tisztázandó, nemcsak a regényekben.” — Az előbbi témakörben jó néhány írói életművet és életutat érdemes volna közelebbről is megvizsgálni. Álljunk meg Titus Popovicinál. O is szerepel Sütő András 1972-es baráti „kislexikonában” (interjúköteted 391. lapján: „ . .. a kínból, amellyel legigazabb önmagát keresi, mindig csak tanultam”), akárcsak Ion Lácránjan, a Cordovanii című regénnyel (Te is fordítottad, ha jól emlékszem, a hatvanas évek végén Lácránjant). Persze, a nézőpontok, az emberek változnak. De épp ennyire? Hiszen a Titus Popovici-csal folytatott beszélgetésed bevezetőjében ilyen minősítéseket olvasok: „ ... a történelem 1944-es fordulójának eseményeit, még a tragikus epizódokat is, a román—magyar sorsközösség eszmei és erkölcsi alapján állva szemléli és ábrázolja”. A Maniu-gárdisták kegyetlen gyilkosságainak egyértelmű elítélésére utalsz itt, s idézed Az idegen című Popovici-regény belső borítóján egy székelyföldi könyvtárban talált bejegyzést: „Nagyon tiszta lelkű ember lehet a könyv írója”. Titus Popovici-ot sokáig barátjának tudta Domokos Géza is. A Luceafárul hasábjain megjelent esszésorozatát a román—magyar együttélésről, józan, testvérkereső hangnak” nevezed. Mint ahogy magamat s másokat is kérdek, most tőled kérdezem: hogyan illeszthető e képbe Titus Popovici egyik-másik filmje (ő volt a forgatókönyvirója például a Mihai Viteazulnak)? És hogyan mindaz, amit Petőfi „nacionalizmusáról” állít — miután gyerekkori, meghatározó élményének mondta a Petöfi-verseket (Eminescu költeményei mellett)? Te is tudod, ez nem kiragadott példa az újabb Popovici-szövegekböl, hanem egy fájdalmas irányváltás bizonyítéka. Mi történhetett Titus Popovici-csal? (És sajnos, nem csupán vele . . .) Vagy mi olvastuk volna rosszul, korábban, néhány román írótársunk műveit? (A Lácránjan-eset talán még inkább tünetértékű.) — Ez a kérdés szorosan az előzőhöz kapcsolódik, a válaszok is egybetartoznak. Mi történt Eugen Jebeleanuval, miért nem vállalja fordítói múltját? Mi történt Titus Popovici-csal, kérdezem tovább. Mi történt igen sok hajdani román íróbarátunkkal, vagy akiket a barátainknak hittünk, tudtunk, vallomásaik alapján, s akik esetleg nem írtak pamfletét ellenünk, mint Ion Lácránjan, de nem is emeltek vétót az uszítás fékevesztett áradása ellen? Előbb talán Lácránjanról ejtenék néhány szót, az ő esete, amely valóban „tünetértékű”, könnyebben megmagyarázható számomra. Fehér megye egyik falujában született, a brassói Astra-gyár inasiskolájában kezdett el tanulni, majd 1951-ben a bukaresti íróiskola 53
