Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Kántor Lajos: Riport - szorítóban (Beszélgetés Beke Györggyel)
magyar írókat lakóhelyük szerint erdélyiekre és magyarországi vagy csehszlovákiai, jugoszláviai illetőségűekre!) Ez a megkülönböztetés a romániai magyar irodalom, egyáltalán a romániai magyarság kisebbrendűségét (már-már kisebb értékét) hivatott belesulykolni a magyar olvasók tudatába. Magunkra hagyottságunkat. Kezem ügyében A Román Irodalom Kis Tükrének első kötete, amelyet 1961-ben adott ki a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó. A bevezetőt Mihai Beniuc akadémikus, akkoriban a Romániai írószövetség tényleges irányítója írta. Két példányt őrzök ebből az első kötetből, egyik „törvénytelenül” maradt birtokomban, mivel megjelenése után visszavonták, az előszó egyik-másik mondatát újraírták, újra kinyomtatták, és jól felismerhetően beragasztották a kitépett szöveg helyébe. Vajon miért döntöttek a korabeli bukaresti illetékesek e költséges csonkítás mellett? „A Román Irodalom Kis Tükre első kötetének megjelenését úgy kell üdvözölnünk, mint fontos lépést a román és magyar nép kölcsönös megismerésének és a felszabadulás után folyton mélyülő és erősödő barátságának útján.” Az új fogalmazásban: „A Román Irodalom Kis Tükre első kötetének megjelenését úgy kell üdvözölnünk, mint fontos lépést a Román Népköztársaságban együtt élő román nép és a nemzeti kisebbségek kölcsönös megismerésének és a felszabadulás óta folyton mélyülő és erősödő testvériségének útján.” Az első kiadás következő mondata egyszerűen kimaradt: „Irodalmaink legkimagaslóbb alakjait — gondoljunk például Petőfi, Eminescu, Arany, Cosbuc, Jókai, Creangá, Mikszáth, Caragiale, Ady, Arghezi és mások nevére — mindkét részről kezdik egyre jobban és közelebbről megismerni az olvasók.” Vajon mi nem tetszett ebben a mondatban az utólagos cenzúra urainak? A harmadik mondat elárulja ezt: „Eljött az ideje, hogy napról napra növekvő új olvasó tömegeink történelmi távlatú, átfogó képet kapjanak irodalmainkról, amelyek népeink lelkét fejezik ki a művészi szó melegével.” Az új változatban: „Eljött az ideje, hogy napról napra növekvő új olvasó tömegeink történelmi távlatú, átfogó képet kapjanak irodalmunkról, amely népünk lelkét fejezi ki a művészi szó erejével.” A javítások ebben a bekezdésben és végig az előszó új szövegében az évtizedek óta erőszakolt felfogást sugalmazták: az erdélyi magyar írás a román irodalom része, az erdélyi magyarság a román néphez tartozik, és semmi köze a maga anyaországához és annak irodalmához! Ha mégis engedélyeztetett a magyar és román irodalmak egyenjogú szerepeltetése, akkor fura módon „egyeztették” a két irodalom fejlődésében mutatkozó különbözőségeket: a magyar irodalom kezdeteiről „levágtak” néhány évszázadot, hogy összhangba kerüljön a később jelentkező román nemzeti irodalommal. Tekints csak bele a Lőrinczi László, Majtényi Erik és Szász János által összeállított román nyelvű magyar irodalmi antológiába — a Román Irodalom Kis Tükrének párjába —, hiába keresed benne a magyar irodalom kezdeti korszakait. (Tanúsítom, hogy a válogatók nem vétkesek ebben, felsőbb utasítás faragott le magyar századokat és hiányozhatatlan költőket, műveket.) Ezzel a csonkító, megalázó gyakorlattal is dacolni kívántam a Tolmács nélkül összeállításakor. Illyés Gyula, Gáldi László, Domokos Sámuel, Jékely Zoltán, Kemény G. Gábor, Köpeczi Béla, Domokos János, Belia György, Pomogáts Béla éppúgy szerepel benne, mint erdélyi magyar és romániai román kortársaik. A hetvenes évek elején lehetőség nyilt erre a „merészségre”. Igaz, suba alatt akkor sem lelkesedtek az én „hazafiatlan” felfogásomért. Szépen kitetszett ez abból, hogy az Előrében indult sorozat egy idő után kiszorult saját napilapom hasábjairól; az Illyés-, Jékely-, Belia-, Gáldi-, Domokos Sámuel-, Köpeczi Béla-, Pomogáts Béla-, Kemény G. Gábor-interjúk A Hétben, illetve a Könyvtári Szemlében láttak nyomdafestéket. A Domokos Géza-interjút sem vállalta az Előre, azért hoztam el hozzátok, a Korunkba. S még valami: a kötet valóban elismerő kritikai fogadtatásából azért kimaradt két romániai újság hangja: az Elörée és a Scinteiaé. A bukaresti magyar napilap azért nem közölt a könyvemről egyetlen kritikai sort sem, mert Szilágyi Dezső főszerkesztő szerint nem akart az öndicséret vétkébe esni, hiszen az interjúk java része a lapban jelent meg először. A Scinteia hiányzásának okát nem ismerem, de annyit tudok, hogy a lap kritikai rovata cikket kért a kötetről Veronica Porumbacu költőnőtől, a magyar irodalom igaz barátjától — Vörösmarty kedvéért tanult meg magyarul! —, ő elmondta nekem, hogy a cikket meg is írta, de hosszú heteken át nem közölték, akkor visszakérte, 52