Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Kántor Lajos: Riport - szorítóban (Beszélgetés Beke Györggyel)
Károly, Nagy István, Mikó Imre sem. Nicolae Balota, Veress Zoltán kilométerekben és országhatárokban számolva messze tőlünk. D. R. Popescu és Titus Popovici látszólag közelebb, de tettekben, lélekben . . . Páskándi Gézát, Bodor Pált, Láng Gusztávot egy mai Kriteri- on-kötetben nem szólaltathatnád meg, de Pomogáts Bélát sem ... A hatvanas-hetvenes évek fordulóján ezek az interjúid (többségük az Elörében, a bukaresti központi napilapban) ”A barátság húrjain” cím alatt láttak napvilágot. Könyvedet „a barátság igazi erejének” dicséretével zártad, s azzal a szép —Szabéditól is vállalt — gondolattal, hogy „a kölcsönös megismerés nem elmossa a nemzeti jegyeket, sajátosságokat, a lélek egyedi jeleit, hanem közös elismerésben ragyogtatja fel őket”. Hová lett a közös elismerés, a ragyogás? Hová lett az a bizonyos szemüvegcsere? Egyáltalán: milyen ma, közel két évtized múltán, a szemüvegünk? Maradt-e még a rózsaszín lencséből? Vagy most már ki kell, ki szabad cserélnünk sötétre? — Éppen úgy, mint barangoló könyveimet, a Tolmács nélkül című interjúgyűjteményt is keletkezésének ideje hitelesítheti. Jól tudod, hiszen Téged is megszólaltattalak, hogy magnóval, gyorsíróval dolgoztam, vagy az interjúalanyok leírták válaszaikat. Tehát akkor ez volt a véleményük a magyar és román írók kapcsolatairól, ezek voltak személyes élményeik. Egyik-másik nem őszintén szólott? Akkor már jobban becsülöm Eugen Jebele- anut, aki nem volt hajlandó beszélni magyar élményeiről, az általa tolmácsolt magyar költőkről. Pedig 1945 után Jebeleanu volt a klasszikus magyar irodalom legszorgalmasabb és néha egyenesen konzseniális fordítója, Petőfi, Ady, József Attila általa szólalt meg leghűbben románul. Mi történhetett Eugen Jebeleanuval, hogy az 1945-ös buzgó fordító, a magyar—román irodalmi kapcsolatok hangos szavú hirdetője 1971-ben nem akart emlékezni arra, amit mi magyarok igen nagy érdemének tudunk be a mai napig, és amit akkor — lásd a Tolmács nélkül oldalain megszólaló román költőket, írókat — a román irodalmi közvélemény is szívesen emlegetett. Az írók Házában Bukarestben továbbra is gyakorta ült baráti asztalhoz magyar írókkal, akik bizalmasan „Jenőnek” titulálták. Elhiheted, hogy költői rangja és a magyar irodalom megismertetésében végzett hatalmas munkája okán mindenképpen szerepeltetni akartam kötetemben. Nyíltan nem tagadta meg a válaszadást, csak húzta-halasztotta, valósággal bujkált a kérdéseim elől. .. Ebben az interjúgyűjteményben a magyar—román irodalmi kapcsolatok összekötő szálait kutattam, megvallott szándékom szerint. Utószavamban világosan beszéltem erről. Vagyis éreztetem: nemcsak összekötő szálak, nemcsak baráti gesztusok voltak a két nép sokszázados együttélésének történetében. Egyedül Mircea Zaciu irodalomtörténész jegyezte meg, hogy ne áltassuk magunkat, közös történelmünket nemcsak együttes harcok jellemezték, voltak idők, amikor egymást gyilkoltuk. (Ez a beszélgetés nem a Tolmács nélkülben jelent meg, hanem később, A hét hasábjain, mivel tovább folytattam az interjúk sorát, újabb kötetre gondolva.) Merész kijelentés volt egy román irodalmártól, hogy kölcsönösen gyilkoltuk is egymást, hiszen a román közvéleményt történészeik évtizedek óta arra nevelik, hogy mindenkor mi, magyarok öltük, raboltuk vagy árultuk el a szelíd, békés románokat. A Tolmács nélkül következő köteteiben a történészeket szerettem volna erről is megfaggatni. Nem annyira személyes kapcsolataikról, mint inkább a két nép történelmi találkozásairól és összecsapásairól. Szándékom belefúlt az előítélet állóvizébe: egyetlen számottevő román történész sem volt hajlandó őszintén szembenézni saját nemzeti történelmükkel. így aztán a Jakó Zsigmonddal, Csetri Elekkel, Benkő Samuval, Egyed Ákossal készített beszélgetéseim A hét lapgyűjteményében maradtak. (Illetve, a Jakó-interjút belefoglaltam bihari barangoló könyvembe.) Talán külön fel kell hívnom a figyelmed a Tolmács nélkül egyik olyan jellemző jegyére, amely akkoriban, a hetvenes évek legelején — később még inkább — tilalom alá esett. Interjúkötetemben tudatosan érvényesítettem a magyar irodalom egységének eszményét. A megszólaltatott magyar írók, költők éppúgy életkoruk szerint következnek a kötetben, mint a románok, függetlenül attól, hogy Erdélyben vagy Magyarországon élnek-e. (Milyen fura elrendezés érvényesült később a Magyar irodalom románul című bibliográfiában: mint elleséges csapatokat a fegyverszünet megkötése után, úgy „választották szét” a 51
