Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Kántor Lajos: Riport - szorítóban (Beszélgetés Beke Györggyel)

önmagát csapta be mindig, amikor hitte, hogy önnön ereje elégséges egyenjogú életének biztosításához. A moldvai csángók sorsa ezért történelmi példázat.

Mióta a nemzeti tudat szerves részévé vált a csángókérdés, egyféle közösségi lelkiisme- retfurdalás éledt Kolozsváron és Budapesten, Szegeden és Pozsonyban. Pótolni akarták előző nemzedékek mulasztását, kijavítani a hibákat, közösségvállalással feledtetni a csángók cserbenhagyását. Ez a nemzeti önvizsgálat tette a magyarság legjobbjaiban személyes üggyé a csángókérdést.

De hát ugyan miért zavarja a román írókat, közéleti személyeket, hogy Moldvában hetvenezer ember magyarul beszél az otthonában, magyarnak érzi magát, ha nemzetitörténelmi tudata csonka is, csökevényes, porladozó? Engedd meg, hogy egy epizóddal feleljek erre a kínzó kérdésre. Azért kényes és kínzó, mert mindenkor zavarta a magyarok és románok baráti kéznyújtásait. Úgy a hetvenes évek elején, egyik moldvai csángó barangolásomra az Előre autójával mentem. Sofőrünk középkorú bukaresti román férfi, aki a magyar szerkesztőség közegében élt, hozzászokott nyelvünk muzsikájához, szokásainkhoz, soha semmilyen nemzeti elfogultságot nem tapasztaltunk nála. Ez a férfi, Sandu a neve, szívesen jött Moldvába, azt mondta, ismerős vidék számára. Klézsén megálltunk az országútra épített vendégfogadónál. Magyarul szóltam az ivóban egybegyűlt csángó legényekhez, azok felcsillanó szemmel, kissé túl hangosan az örömtől, szintén magyarul válaszoltak. Indulás után sofőrünk, Sandu őszintén megjegyezte: „Én azt hittem, hogy ismerem Moldvát. Igazán nem gondoltam volna, hogy Moldva kellős közepén magyarok élnek.” Sandunál ez meghökkenés volt, másoknál bosszúság, harag, gyűlölet: hát még mindig? Az igazán nagy román írók, Dimitrie Cantemir vagy a mi korunkban Mihail Sadoveanu tisztelettel írt a moldvai csángókról, ragaszkodásukról anyanyelvükhöz, szokásaikhoz, de ezeket a sorokat túl kevesen olvasták el. Sehol másutt a román olvasó nemzedékek óta nem kaphatott tájékoztatást arról, hogy Moldvában, a román néppel együtt, annak körében, színmagyar csángó falvak vannak, talán ezer év óta.

— „A lelkek békéjének szolgálata az írott szó erejével” — még szentgyörgyi diák korodban fogalmazott interjúkérdésed alapgondolatát idézem, amelyet a negyvenes évek végén alakítottál ki magadnak, amikor Szabédi Lászlót faggattad jelenről, jövőről. Magad eleveníted fel ezt a múltat 1972-ben megjelent, többszörös kor dokumentummá lett interjúköteted, a Tolmács nélkül utószavában. Ez a több mint 600 oldalas könyv egyidejűleg magyarul és románul is olvasható volt (mindkettő a Kriterion kiadásában). A szándék gyönyörű: 56 magyar és román írót vallatsz meg személyes emlékeiről, tapasztalatairól, az irodalmi kapcsolatokról — Szabédi 1942-es okfejtésének szellemében. Utószavadban, kevés kipontozással, idézted is a Termésből a vonatkozó részt. Engedelmeddel én most Szabédiék kiváló kolozsvárifolyóiratának első számából másolom át ide a Zilahy és a nemzetnevelés című Szabédi- írás szóban forgó részletét: „Ha nem ragaszkodnánk ahhoz az egyik-másik tekintetben csak képzelt határvonalhoz, mely bennünket s a balkáni népeket elválaszt egymástól, könnyű volna felismerni a közös sorsot, a közös történelmi helyzetet, s az ezekből fakadó közös nemzeti feladatokat. A politika szembeállít bennünket, és az elvégre megérthető. De az nem érthető meg, hogy jóformán mindaz, amit tudunk egymásról, nem egyéb, mint a bennünket egymással szembeállító politika szempontjából összegyűjtött adatok tárháza. Mesterek vagyunk benne mi is, mesterek szomszédaink is, hogy egymás gyengéit felhány forgassuk, kölcsönösen elmaradottsággal, korrupcióval vádoljuk egymást, és észre sem vesszük, hogy ebben a nagy hadakozásban a magunk sebeit turkáljuk. Nem azt mondom, hogy ne álljunk szemben egymással (sohasem kell akarni a lehetetlent), de állítom, hogy hasznos volna, ha néha kicserelnök szemüvegeinket, ha igyekeznénk megérteni egymás életét, mert ezen keresztül a magunk életét is jobban megértjük.” Nos, Te erre a „szemüvegcserére” adtál alkalmat — sokan próbáltunk meg élni az alkalommal. A Tolmács nélkül megszólaltatottjainak névsora impozáns — és a mából visszanézve, rendkívül érdekes, tanulságos. A legidősebb Kós Károly, a legfiatalabb Szilágyi Domokos. (Mindketten a Házsongárban nyugszanak.) Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Kemény G. Gábor sem él már, mint ahogy Victor Eftimium, Zaharia Stancu, Beniuc, Veronica Porumbacu sem. (Jebeleanu igen, de ö nincs jelen a kötetben.) És nem él már Molter

50