Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Kántor Lajos: Riport - szorítóban (Beszélgetés Beke Györggyel)

megvédelmezni magamat az ilyen „társszerzői” beavatkozásoktól, hát még más városokban levő redakciókban. Vitatkoztam ugyan, de hiába. Az Előre főszerkesztője, Szilágyi Dezső egy ilyen szóváltásunk során kifejtette, nyugatnémetországi tapasztalatai alapján — akkoriban járt ott, tanulmányúton —, hogy a nagy német lapok főszerkesztői a munkatársak számára előírhatják, miről írjanak, mit írjanak, milyen jelzőket használjanak, egyszóval a munkatárs puszta pária, íródeák a nagy lapgazdák kezében . . . Érthető ugye, hogy amint lehetőségem nyílt erre, 1974 nyarán, azonnal eljöttem az Eló'rétői, elszegődtem A Hét szerkesztőségébe, ahol ilyen beírások nem voltak szokásban, Huszár Sándor és Horváth Andor idejében.

Ide, A Hétbe addig is írtam, mint ahogy nagyon sok erdélyi magyar folyóirat, lap munkatársa voltam. Márcsak azért is, mert a vendég hasábokon másként szólalhattam meg, mint saját lapomban. Az Igaz Szóban a hetvenes évek elején Gálfalvi György kezdeményezésére megindult szociográfiai sorozat keretében írtam gyakran emlegetett riportomat a moldvai csángó-magyarokról, Demse Antal Klézséröl címmel. Ebből a riportomból egy sor sem jelenhetett volna meg az Eló'ré ben. A szakma fel is figyelt arra, hogy más hangon szólok saját lapomban, másként ott, ahol vendégszerepelek. Miklós László az egyik alkalommal ezt jegyezte meg a Csíkszeredái Hargita 1971. április 4-ei számának irodalmi oldalán: „A Beke esetében, persze, valamit sajnálunk is! Milyen kár, hogy a neves riporter, az ismert közíró saját lapjában, a magyar nyelvű országos napilapban nem közöl a klézsei felméréshez hasonló, nagy visszhangot keltő, velejéig igaz, őszinte riport-felmérést.”

Kérdezhetnéd, hogy ez nem gondolkoztatta-e meg Szilágyi Dezsőt? De bizony meg, csakhogy elég fura módon. Nekem egy szót sem szólt, hanem legközelebb a nyomomban elküldte a moldvai csángók közé a lap munkatársait. Egyik egészen más képet festett a klézsei valóságról: románul szerepeltette a falut és az emberek egy részét, azzal az indoklással, hogy így áll nevük a személyazonossági igazolványukban (tudod jól, hogy magyar neveket egy századév óta nem írnak be a moldvai állami anyakönyvekbe), s a falu sorsában nem a csángó megmaradás jegyeit kereste, hanem a közmunka és az építkezések eredményeit. A Lakatos Demeter csángó népköltőt nyomomban felkereső kolléga pedig azt tartotta fontosnak hangsúlyozni, hogy Demeter románul ír verseket, nem is csángó jelenséggel van dolgunk.

Nem mentségként említem, hanem a tények teljesebb érzékeltetésére, hogy Elöre- riportjaim közül elég sokat nem tekintek időtálló írásnak, nem vettem fel a köteteimbe, legfennebb egyes mozzanatokat belőlük. Ugyanis ezek a kötelező terepjárások — hiszen kenyérkereső foglalkozásom volt az újságírás — alkalmat nyújtottak nekem tudatos tájékozódásra későbbi írásaimhoz. Felfedező úton jártam, kerestem igazi hőseimet, akiknek sorsa, gondjai megérintették a lelkemet — csak ilyen esetben tudtam azonosulni a témával vagy a hősömmel — s közben papírra vetettem, a lap napi szükségletei szerint, rögtönzött tudósításaimat. Nagyobbak is tették ezt, a módszer nem új, legfennebb a lapigények mások most, mint mondjuk Móricz idejében, amikor a riporter-írónak nem volt megkötözve keze-szíve-lelkiismerete ... Az Előre gyűjteményeiben porladó írásaim jó részét tartsd a Csángó krónika, a Magunk keresése és az Erdély egy részét bemutató, elakasztott barangoló könyveim előtanulmányainak.

— Mielőtt még jelképes című gyűjteményedet, a Magunk keresését (1972) a Kriterion- nál kiadtad, e könyvkiadó elődje megjelentette az Orbán Balázs nyomdokain-t, hármatok közös munkáját. Mikó Imre irta a bevezetőjét (A szülőföld szerelmese), ezt Fodor Sándor székelyföldi s a Te barcasági nagyriportod (Csángó krónika) követi. Itt találhatjuk meg az újabb évekre, évtizedekre munkaprogramot adó, Orbán Balázsi ars poeticádat: „A mai riporter legszebb tisztelgése csak az lehet, ha bejárja legalább egy parányi részét annak az útnak, amelyet a nagy előd valaha megtett.” Én valójában innen számítom a romániai magyar irodalom, a hagyományokat méltón követő valóságirodalmi ág Beke-fejezetét. Volt (van még?) egy másik, izgalmas kísérlet, amelynek teret a régi Ifjúmunkás adott először (Gálfal- vi György, Kocsis István belülről, szerkesztőkként kezdeményezhették, erősíthették az akkori

40